2015. február 12., 7. szám, XXVI. évfolyam

Rendszerváltási eufória és másnaposság

2015. február

Félelem és zsarnokság

Két dolog jellemzi a 20. századot, jegyezte le Camus, az egyik a félelem, a másik a zsarnokság. Az okot sem rejti véka alá. „A XX. század szenvedélyes szerelme a szolgaság”, írta a Lázadó emberben. Az az egy biztos, hogy korunkban ezek az ok-okozati összefüggések tökéletesen illeszkednek egymásba. Lehet a szolgaság önkéntes, a zsarnokság puha, akkor a félelem már nem nagy kunszt, hozzá lehet szokni.

Az olcsó gáz ára

Ukrajnában felújultak a harcok. A minszki fegyverszüneti egyezmény még egy percre sem hozott megnyugvást, ergo életbe sem lépett. Most már senki sem kételkedhet abban, hogy az oroszok nyílt háborút folytatnak. Anders Fogh Rasmussen volt NATO-főtitkár arról nyilatkozott, hogy Oroszország valamelyik balti állam megtámadásával tesztelheti a NATO erejét. Főleg Észtország van kitéve ennek a veszélynek. Természetesen nem hagyományos támadásról lenne szó, hanem a helyi oroszok által kezdeményezett, illetve provokált incidensekről, amelyek olyan helyzetet teremtenek, amely lehetővé teszi orosz katonák beszivárgását idegen területre. Ez esetben a NATO kénytelen közbelépni, amennyiben nem akar megalázott lenni, nevetségessé válni. Angela Merkel német kancellár és Francois Hollande francia elnök Moszkvában Putyinnal tárgyalt a kelet-ukrajnai válság rendezése ügyében. Elmaradt a hivatalos közlemény. Porosenko ukrán államfő orosz tisztek katonakönyvét és útlevelét mutatta be a tv-n bizonyságul, hogy az orosz katonák Ukrajnában harcolnak. A francia államfő a tárgyalások után azt nyilatkozta, amennyiben a béketörekvések nem járnak sikerrel, akkor a legrosszabb, a háború következik. Türelmetlenül várom a jó híreket, sajnos rosszak érkeznek: a moszkvai tárgyalásokon a Merkel, Holland, Putyin hármas nem tudott megállapodni. Majd a jövő héten, amikor csatlakozik hozzájuk az ukrán elnök is. Talán. Szorongató emlékek környékeznek. Az ukrán példa egyértelmű, arról (is) szól, hogy a nemzeti kisebbséget mindig felhasználják valamire, ennél csak az a szörnyűbb, hogy erre mindig akad igazolás. A végén a kisebbségek húzzák a rövidebbet. Nem áltathatom magam, szerte Európában erősödik a nacionalizmus a gazdaságban, a kultúrában, a politikában nyugtalanság lesz úrrá. Putyin nagy ütőkártyája az újjáéledő nacionalizmus lett. Igazándiból nem is értem, hogy egyes szélsőbaloldaliak miért rokonszenveznek az orosz elnökkel. Vagy miért teszik ezt a szélsőjobboldaliak is. A pattanásig feszült helyzetben a hónap közepén Putyin Budapestre látogat. Állítólag kedvező gázvásárlási szerződésről fog tárgyalni Orbán Viktorral. Csak emiatt utazna ide télvíz idején egy délutánra? Milyen árat kér majd az olcsó gázért?

Shakespeare diagnózisa

Egy fiatalember levelét olvasom. Régi ismerőse egyik napról a másikra politikus lett, minek következtében egyik napról a másikra megváltozott. A funkcionáriusi stallum ennyire meg tudja változtatni az embert, kérdezi döbbenten. E téren edzett vagyok, már nem lep meg az emberi gyarlóság. Javaslom neki, hogy olvassa Shakespeare III. Richardját. A hajlam a döntő, ugyanis akinek van adottsága, abban a romlás csírái már előzőleg megtették a magukét. Abban sem kételkedem, hogy mindannyian hordunk magunkban némi gonoszságot, azonban több összetevő határozza meg, hogy milyen mértékben tud elhatalmasodni bennünk. Peter Hall épp a III. Richard színpadra állításakor ismerte fel, hogy: „nem a hatalom ront meg – előbb magunkat kell megrontanunk, hogy politikai hatalmakká legyünk”. Kegyetlen kórmegállapítás, szívesen megkérdőjelezném, azonban sajnálatos módon gyakorta tapasztaltam, mennyi igazság van benne. Ilyesféle diagnózis után érthető, hogy – erre is a 110 éve született Cs. Szabó László emlékeztetett – Shakespeare-t is cenzúrázták! Drámáinak hol egyik, hol másik részét törölték. A hatalom úgy vélte, Shakespeare sokat politizál.

Talány

A Vajdasági Televízió munkatársa interjút készített velem a 60. évfordulóját ünneplő Ifjúsági Tribünről. Az ötvenes évek végén gimnazistaként rendszeresen látogattam a katolikus portai épületet, ahol egy másik világgal, másmilyen gondolkodókkal találkoztam. A tribün alternatívát jelentett akkor, több értelmiségi nemzedék szubverzív műhelyét. Mi a helyzet napjainkban, kérdezi a riporternő. Ma ennek a múltnak nyoma sincs, még egy emléktábla sem jelzi, hogy a Katolikus portán székelt valaha egy országos hírű kulturális központ. Napjaink pártokrata világában a választások utáni győztes pártkoalíció elosztja a posztokat, a pártaktivisták elfoglalják a bársonyszékeket, és természetesen saját pártjuk szellemét érvényesítik. A civil kezdeményezésű független intézmények súlyos anyagi gondokkal küzdenek és a megszűnés határán sínylődnek. Egykor az Ifjúsági Tribünön hetente egyszer magyar nyelvű vitaestek is folytak, jegyzem meg. Mi történt, miért nincsenek jelenleg egyebek mellett akár magyar nyelvű estek is, hangzik az újabb kérdés. Jó kérdés. Engem is érdekel. Ezt eddig még soha senki sem tárta fel, válaszolom. Úgy látszik, titkosított.

A bársonyos forradalom rövid története

A magyarországi média Orbán Viktor és Simicska Lajos, a két elválaszthatatlan jó barát, a hajdani Bibó szakkollégisták, a két legfontosabb fideszes politikus nyílt és eléggé durva konfliktusát taglalja. Mikor kezdődött, érdeklődnek az újságírók. Ezzel kapcsolatban Simicska a Magyar Narancsnak azt nyilatkozta, hogy Orbán keleti nyitása, oroszbarát fordulata miatt kaptak össze. Közölte a miniszterelnökkel, hogy ebben „nem lesz partner”. Kósa Lajos, a Fidesz ügyvezető alelnöke szerint csupán egy magán médiavállalkozás belső munkaügyi vitájáról van szó, amivel kapcsolatban a Fidesznek nincs álláspontja. Zavaros történet, amelynek nem látom a végét. Elriaszt és megrémiszt. Vajon ez lenne a mai modern politizálás? Nem a végkifejlet érdekel, hanem a kezdet. A Fekete Doboz egyik, 1989-ben készített dokumentumfilmjét nézegetem, amelyben a fiatal Orbán Viktor nyilatkozik. Rokonszenves fiatalember, szól a terveiről, szándékairól. Profi focistának készül. A középiskolában KISZ-titkár volt. Noha vidéki környezetben született, családjának nem volt sajátos kulturális közege, a család eltávolodott a paraszti kultúrától, a munkáskultúrát pedig nem ismerte. Az ifjú Orbán bekapcsolódik az ellenzéki mozgalmakba, új barátokra tesz szert, közöttük Simicska Lajos volt a legokosabb, mondja a kamerába Orbán. Tervei? Ülni a könyvtárban, tanulni! Államelmélettel foglalkozni! Életének célja, hogy jó egyetemi tanár legyen. Semmi kedve sincs aktív politikai pályára lépni – nyilatkozta. Nem így történt. Szemtanúi lehetünk a 35 éves barátság szétforgácsolódásának. Nincsenek nyugodt, kiegyensúlyozott viszonyok, a barátokból ellenségek, az ellenségekből barátok lesznek, senki sem tudja, hogyan, milyen alapon, miért? Nem a napi politikára gondolok, hanem sokkal többre, a rendszerváltás melankolikus történetére. Így végződött a magyar bársonyos forradalom.

A rendszerváltási eufóriáról

A minap a Szerbiai Televízió belgrádi stúdiójának köszönve az újvidéki városháza dísztermében készült rólam portréfilm, amely áprilisban kerül bemutatásra. Aleksandar Gatalica, a NIN-díjas szerb prózaíró gondosan előkészített kérdései közül egy meglep: külön kiemelte a hibrid műfajú A nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe című kötetemet. Végre elmondhattam, hogy mennyire vonzódom a hibrid műfajokhoz, ide tartozik az Exterritórium és az Eckhard gyűrűje, részben a Wittgenstein szövőszékének utolsó fejezete is, valamint a What is Yugoslavia című esszém, amelyet Lucas Zejpek bécsi rendező állított színpadra Bécsben. (Ugyanezt a monodrámát 2011. október 11-én Boris Isaković adta elő.) Elárulom Gatalicának, hogy a Közép-Kelet-Európai Lakomában Thomas Mannt és Gombrowiczot parafrazeálva kínkeserves iróniával írtam arról, ami akkor még nem létezett. Az egész tiszta fikció! Sokáig úgy tűnt, hogy fantazmagóriáról van szó, amely a végén azzal zárul, hogy a Nagy Lakoma szereplői a hatalmas teremben egymással versengnek, kié lesz a legnagyobb nemzeti zászló. Megvalósult. A rendszerváltási másnaposság korát éljük, a rendszerváltás hősei kótyagosan, aléltan menekülnek a múltba. Túl korán írtam meg ezt a történetet, és túl későn jöttem rá, hogy várnom kellett volna a kiadásával.

Tudásalapú kisebbség

A minap járt a kezemben egy könyv, a VajDasági geneRáció, ami kellemesen meglepett. A javarészt doktori képzésben résztvevő fiatal vajdaságiak vagy vajdasági származású ifjú értelmiségiek mutatkoznak be. Aztán egy másik kiadványt forgatok a kezemben: Tudástérkép a címe, amely hasonló célkitűzés jegyében született. Ugyanúgy elégedettséggel töltött el, mint amikor egy évtizeddel ezelőtt érzékelni lehetett, hogy színházainkban valamiféle szellemi újjászületés kezdődik. Az említett kiadványok azonban ezen belül is külön jelentőséggel bírnak! Minden elismerés az ötletgazdáknak érte. Többször is töprengtem arról, hogy a vajdasági magyar közösség vagy tudásalapú lesz, vagy megszűnik létezni. A VajDasági geneRáció és a Tudástérkép végül is arról szól, hogy éppen a legnehezebb helyzetben jelentkezett egy szakmailag elmagányosított tudósnemzedék. Elmagányosított tudósnemzedékről kell szólnom, mert egyelőre a demagógia és a pártkönyv többet nyom a latban, mint a szívós munka általi előmenetel a tudományok, a művészet, az alkotómunka területén. Ez pedig oda vezet, hogy a fiatalok veszik a vándorbotot. Sokan közülük már erre az útra léptek. Vallomásaik arról árulkodnak, hogy nem tették ezt örömmel. Reményünk köteteinek nevezném ezeket a kiadványokat, miközben attól tartok, rossz lelkiismeretünk, az elszalasztott lehetőségek dokumentumgyűjteménye lesz.

VÉGEL László

Osztályzat: