2015. február 12., 7. szám, XXVI. évfolyam

Emlék és nosztalgia

Egy jubileumról és régi osztályképekről

A nosztalgia nyilván a korosabb emberek kedvtelése. A fiatalokat sokkal, de sokkal nagyobb tempóban sodorja a való világ. Nekik olykor az is gond, hogy a napi kihívásokkal lépést tartsanak: ők a jelenben élnek, számukra a múlt még valami ködös és alakot végképp nem öltött, ilyetén figyelemre sem méltó fenomén. Semmi okuk tehát a vágyakozásra valami után, ami elmúlt, visszahozhatatlan. Nekik az a dolguk, hogy a jelent alakítsák. Abból lesz, ha lesz, valamilyen jövő, melynek távlatából majd felsejlik egyszer a múltnak egynéhány foszlánya, s bennük fészket rak a majdani nosztalgia.

Nekünk, kik már túl vagyunk e bizakodó építés megannyi fázisán, öröm olykor a visszanézés, de legfőképp, hogy viszontlátjuk valaha volt önmagunkat s társainkat. Mert megérint bennünket, ha csak átmeneti pillanatokra is egykori életünk. Az élénkebb képzelőerővel bírót a múlt levegője is, átérzi a hajdanvolt gyermekkor mosóvizében ázó háziszappan s a sparhelten rotyogó paprikás krumpli szagegyvelegét. Beleborzong s felpörög: izgatottan matat az emlékek lomjai között, arcokat, mosolyokat keres és talál. S igazából boldog, hiszen a múlt még a kevésbé derűs emlékeket is üdévé színezi. A nosztalgia pedig megszépíti a jelent.

Hatvan év

A környékbeli iskolák, köztük a miénk is, 2015-ben ünnepli fennállásának 60. évfordulóját. Jelenlegi szervezeti felépítésükben és ma is használt nevükön ugyanis 1955 óta működnek.

Ez az esztendő persze nem jelenti semmilyen alapítás évét, hiszen az első iskolák háromszáznál is több évvel ezelőtt létesültek ezen a tájon. A történelem változásai legfeljebb a fennhatóság kérdését módosították, meg az érvényesítendő ideológiát, s nem ritkán az oktatás hivatalos nyelvét. Oda-vissza.

A hatvan évvel ezelőtti, s a mostani ünneplésre okot adó esemény sem más, mint egy járási népbizottsági döntés, miszerint attól a naptól kezdve Óbecse község hat általános iskolája egy-egy jeles munkásmozgalmi személy nevét viseli. Névadó buzgalmukban azonban a derék népbizottsági tagok valahogy kifogyhattak az érdemes nevekből, így a helyi ifjúkommunisták mellett jutott egy iskola Petőfi Sándornak is, nemkülönben a neves szocialista gondolkodónak és publicistának, Svetozar Markovićnak. Legjobban mégis egy péterrévei születésű cipészsegéd és mártír forradalmár járt: Samu Mihály. Neki ugyanis két iskola jutott. Az egyik Óbecsén, a másik szülőfalujában. S persze mellszobor is, abból három: kettő a két iskola folyosóján gipszből, egy meg bronzból az óbecsei intézmény előtti parkban.

Visszanéző

A hatvan év ettől függetlenül is csak kerek évforduló, megérdemel némi felhajtást. Főképp, mert a hat intézmény egyike időnap előtt kért rá egy csomó pénzt a közös kasszából. Mikor kiderült, hogy a maradék öt is hasonló cipőben jár, hirtelen fordult a kocka, s mert nem jut elég pénz mindenkinek, nyilván senki sem fog kapni. Ami végtelenül kellemetlen, de legalább igazságos döntés. S ilyennek is eléggé híján vagyunk.

Marad tehát az ünneplésnek a kevésbé költséges, de annál munkásabb módja. Terülj asztalkám és egyéb hívságok nélkül. Ám valahogy mégis emlékezetesen.

Erre jó, egyebek mellett, a nosztalgia.

Mi például arra gondoltunk – főképp azok, akik maguk is közel járnak a hatvanhoz –, miért ne választanánk sajátos módot az emlékezésre. S miért ne tekintenénk vissza önmagunkra, s mindazokra, akik a hatvan év alatt megfordultak az iskola falai között.

Hat évtized alatt ugyanis legalább ötezer nyolcadikos ballagott el, s mindannyian nyolc esztendőn át iskolába jártak. Minden tanév végén csoportkép készült minden osztályról. Lehet vagy 1500 felvétel, s negyvenezer fénykép, hogy minden diáknak jusson belőle.

Úgy gondoltuk, hogy a jubileum évében megpróbálunk minél több régi osztályképet összegyűjteni, s az iskola közösségi oldalán megosztani.

Arra kértük tanulóinkat, hogy szüleikkel, nagyszüleikkel együtt kutassanak a családi fotók között, s ha régi osztályképet találnak, írják fel, kinek a birtokában van, melyik tanévben készült, hányadik osztályosok vannak rajta, s ki a képen lévő osztályfőnök.

Reméljük, számtalan kedves emléket felidéző képpel leszünk gazdagabbak.

Egy kép a sok ezerből

Ez a megsárgult felvétel 1964. június 18-án készült, s a háttérben látható vakolatlan téglafal a befejezés előtt álló péterrévei tornaterem északi oldala.

Ám azon túl, hogy a felújításra és bővítésre jócskán megért létesítmény fél évszázados korát kétséget kizáróan bizonyítja, más érdekességgel is szolgál. A nosztalgián kívül, természetesen.

Az első, ami szembeszökő: a fényképezkedés örömére „szép ruhába” bújtatott másodikosból nem kevesebb, mint 39-en pózolnak a képen négy sorba rendezve. Ám az osztály létszáma ennél is több, összesen 42 fő volt. Hárman valami miatt lemaradtak a képről.

Vannak iskolák, ahol ma ennyi diákkal három tanító bajlódik. Az ősszel elhunyt Kaposi Izabella egyedül is győzte. Pedig ha jól megnézzük a képet, rájöhetünk, a befogadó iskolamodell nem is olyan új keletű. S bizony nemcsak „sajátos nevelési igényű”, hanem „kevésbé ösztönző szociális környezetből” és „marginális társadalmi csoportokból” származó gyerekek is szép számban voltak a negyvenkettő között. Igaz, akkor még nem kellett egyéni fejlesztési tervet készíteni a számukra, ám ebből nem következett, hogy bármiben hátrányt szenvedtek volna. Igaz, többen közülük nem járták végig a nyolc osztályt, ám a legfontosabb alapkompetenciákat kivétel nélkül elsajátították. Írni-olvasni, számolni megtanultak, szociális és közösségi alkalmazkodásuk, magatartásuk el tudta érni a kívánatos szintet, de nem kellett aránytalanul sok időt elvonni miattuk a többi tanulótól.

Mert bár egy hétköznapi, falusi gyermekekből verbuválódott második osztály látható a képen, ahol a szülők között legfeljebb három-négy mesterember akadt, a többségnek jó, ha hat osztálya megvolt, ott pózol a képen három későbbi mérnök (egyikük hosszú éveken át az ország egyik legnevesebb gyárának termelési igazgatója, a másik egy jelentős cukorgyár technológusa, a harmadik mezőgazdasági eszközöket és kisgépeket fejlesztő és gyártó gépészmérnök-vállalkozó), két tanár, egy óvónő, egy jelentős művelődési intézmény igazgatója, alpolgármester, az egyik ismert és nívós szálloda tulajdonosa és vezetője, egy üzletlánc tulajdonosa. De sorolhatnám a többieket is, akikből kiváló szakemberek, gazdálkodók, dolgos munkásemberek lettek. S ami még a mai viszonyok között is figyelemre méltó: a leányok többsége befejezte legalább a középiskolát.

Pedig ez a nemzedék az iskolai jubileumra okot adó esztendőben, azaz éppen hatvan évvel ezelőtt született. És túlzás lenne azt állítani, hogy az ötvenes-hatvanas évek tanulásra sarkalló, serkentő idők lettek volna...

Azzal, hogy mégis elmondtam mindezt, s közzétettem a fényképet, egyrészt engedtem a nosztalgiának, hisz magam is ott feszítek a képen kantáros nadrágban a felső sorban, mésrészt ezúton is kérni szeretnék mindenkit, aki teheti, keresgéljen a régi osztályképek között, ossza meg másokkal, bízzunk benne, hogy igazi közösségi élményben lesz részünk, s számtalan kedves emléket felidéző képpel leszünk gazdagabbak. Egyelőre mi, Péterrévén. Meg talán mások is a példánk nyomán.

BERETKA Ferenc

Osztályzat: