2017. április 6., 14. szám, XXVIII. évfolyam

Macedónia a polgárháború szélén (1.)

Kié az ország?

Macedónia az utóbbi időben drámai események színhelye lett. A tavaly december 11-én tartott választasokon az addig kormányzó hosszú nevű párt, a VMRO-DPMNE csak 51 képviselőt szerzett a 150 tagú parlamentben, holott a kormányalakításhoz szükséges többséghez 76 képviselő kell. Nikola Gruevszki, ennek a pártnak a vezetője három hónapig próbálkozott a kormányalakítással, de hiába. Az addig ellenzéki Szocialdemokrata Szövetség vezetőjének, Zoran Zaevnak (akinek pártja mindössze két képviselővel kevesebbet, tehát 49-et szerzett a választásokon) viszont az albán pártokkal megegyezve sikerült többséget összekovácsolnia. Ebben a helyzetben két körülmény polgárháborús hangulatot teremtett. Egyrészt az, hogy Gjorge Ivanov köztársasági elnök még a kormánytöbbség összeállása ellenére sem volt hajlandó kormányalakítási megbízatást adni Zoran Zaevnak. Másrészt az, hogy Gruevszki vállalkozott a „nemzeti érzelmek” felkorbácsolására, hogy az országban tüntetések kezdődjenek a kormányalakítási terv ellen. Ezt a helyzetet próbálnánk ismertetni olvasóinkkal. A helyzet azonban annyira összetett, hogy a bemutatást két részre osztottuk. Most a kérdés belpolitikai vonatkozását vennénk sorra.

A soknemzetiségű ország

Macedónia aránylag szerencsés ország. A titói Jugoszlávia felbomlásakor a Szerbiával államszövetségben maradó Montenegrót nem számítva utolsóként mondta ki függetlenségét. (1991. szeptember 15-én, Horvatország viszont 1991. június 25-én lett független.) És mivel területén nem élt nagyobb és egy területen összpontosult szerb kisebbség, nem érintette a miloševići jelszó: mehetnek, de a szerbeket nem vihetik magukkal. Így háború nélkül megúszta az önallósodást. Napjainkban pedig a különféle gazdasagi mutatókkal mérve valahol középen foglal helyet a térség államai között.

Mint a NIN c. hetilap kimutatta, gazdasági erejének mutatója 2015-ben (5,62:3,37) és 2016-ban (4,50:4) jobb volt, mint Szerbiáé. (Ez a mutatószám már arra is utalt, hogy Szerbiában javult a helyzet, Macedóniában viszont már éreztette hatását a belső feszültség.) A magánfogyasztás növekedésében (2,4:1,2 százalék), a közadósság (a nemzeti jövedelem 3,94:72,9 százaléka) és a külső adósság arányában (75,2:75,4) jobban áll, mint Szerbia. Főképp nagy előnye Szerbiával szemben, hogy Szerbia 4 százalékával szemben költségvetési hiánya csak 1,2 százalék. Lemarad viszont Szerbiától a nemzeti jövedelem növekedésében (2,3:2,7 százalék), a lakosság fejenkénti jövedelmében (5071:5334 dollár), főképp a munkanélküliség tekintetében (23,4:13,0 százalék.)

Igazi jellemzője azonban az, hogy soknemzetiségű ország. A CIA World Factbookjának kimutatása szerint lakosságának csak 64,2 százaléka macedón. Emellett 25,2 százalék az albán, 3,9 százalék a török, 2,7 százalék a roma, 1,2 százalék a szerb stb. Legjobban jellemző rá azonban az, hogy az eltérő népszaporulat következtében az albánok mind nagyobb százalékát teszik a lakosságnak. 1953-ban ugyanis a macedónok és az albánok közti arány 66,01:12,46 százalék volt, ez változott úgy, hogy az említett mostani arány bekövetkezzen. Még nagyobb a változás, ha a gyerekek száma közti arányt nézzük. Az 1950/51-es tanévben az alapfokú oktatásban lévő gyerekeknél 16 százalék volt az albán, a 2005/6-os tanévben viszont százalékaranyuk 33,77-re emelkedett.

Az ohridi megállapodás

A fent említettek következményeként alakult a helyzet úgy, hogy a 2004-ben bevezetett közoktatási felosztás már azt mutatta, hogy az ország 84 járása közül 16-ban az albánok voltak többségben. Méghozzá hétben ez a többség 90 százaléknál is nagyobb volt, kettőben volt 75–90 százalék közötti, hétben pedig 50–75 százalék közötti. Az ilyen demográfiai változás volt az egyik oka annak, hogy az albánok mind hangosabban kezdték követelni, hogy az ország egyenrangú polgárai akarnak lenni, vessenek véget a nemzetállamok általános jellemvonásának, hogy az általában soknemzetiségű országokban egy nemzet az állam kizárólagos „urának” képzeli magát, és magának sajátítja ki az államot.

Ez vezetett oda, hogy a macedónok és az albánok között még fegyveres harcok is voltak. A feszültség azzal kezdett igazán robbanékonnyá válni, hogy Szkopje 1992 januárjában megakadályozta, hogy az albánok népszavazást szervezzenek az autonómiáról. Az év november 6-7-én már véres összecsapás volt Szkopjéban a macedónok és az albánok között. Az ily módon kialakult feszültség vezetett oda, hogy 2001. februárjától augusztusáig már fegyveres összecsapások voltak a macedón és az albán csapatok között. A nemzetközi közvetítés, sőt a NATO közbelépése ennek a polgárhaborús állapotnak vetett véget a 2001. augusztus 13-án aláírt ohridi egyezménnyel.

Ez az ohridi egyezmény sajátos része az európai jogrendnek. Az Európai Unió ugyanis nem jeleskedik a kisebbségi kérdések megoldásában, hisz ezt az egész kérdéskört az államok hatásköréhez tartozónak tekinti, és nem szeret ilyen kérdésekbe beavatkozni. De ma már az a helyzet, hogy Európa két országában is már európai közreműködéssel rendezték a helyzetet. Így ez a rendezés – köztük az ohridi egyezmény – olyan elemeket tartalmaz, amelyek újdonságot jelentenek a kisebbség és a többség viszonyának rendezésében. Jogilag ebben a rendezésben az alapvető vívmány annak elismerése, hogy az állam lakosságát nemzeti közösségek alkotják. (Közismert, hogy az európai jogrend csak a polgárok egyenrangúságát ismeri el, és ennek értelmében Franciaországban azzal az indoklással utasították el Korzika autonómiáját, hogy az a polgárok egy részének külön jogokat biztosítva megbontaná az egyenjogúság elvét.)

A fenti elv alapján Macedónia és Koszovó alkotmánya a nemzeti közösségek egyenrangúságának elismeréséből indul ki, vagyis törli azt az elvet, hogy egy nemzet az állam kizárólagos ura. Ennek eredménye annak hangsúlyozása, hogy a kisebbségnek minden tekintetben és mindenütt számbeli arányának megfelelő képviseletet kell biztosítani. Ezzel az elvvel magyarázható, hogy Macedónia kormányába be kell venni a legtöbb szavazatot szerző albán pártot, Koszovó kormányában pedig a szerbek egy, a többi kisebbség pedig együtt egy miniszteri posztot kap.

A macedónok lázadása

Ilyen előzmények után jelentkezett a bevezetőben említett feszültség. Zoran Zaev ugyanis úgy kapta meg a parlamenti többséget, hogy a kormánykoalícióba bevett három albán pártot is. Ezek az albán pártok pedig a támogatás fejében messzemenő követelményeket támosztottak. E követelések lényege: az országot ténylegesen a macedónok és az albánok közös államává kell tenni. Ennek érdekében az alapvető követelmény, hogy az albán legyen hivatalos nyelv az ország egész területén. (Szerencsére ez a megállapodás számol azzal, hogy az országban más nemzetiségek is vannak. Ezért benne van, hogy a többi nemzeti közösség nyelve is hivatalos lesz ott, ahol a lakosságnak legalább 20 százalékát alkotják.) A megállapodás része az is, hogy az ország nevében, zászlajában és címerében is kifejezésre kell juttatni, hogy az állam nem a macedónok kizárólagos tulajdona.

A nemzetállam ilyen arányú lebontása bírta Ivanov köztársasági elnököt arra, hogy a nemzeti érdekre hivatkozva megtagadja a kormányalakítási megbízatás megadását. A macedónok pedig heves tüntetésekbe kezdtek Zaev elképzelései ellen. Európa pedig izgatottan várja a további fejleményeket.

BÁLINT István

Osztályzat: