Február 15-én két, szándékát és hangulatát tekintve egymással szögesen ellentétes nagy tüntetés zajlott Szerbiában. Az egyik Sremska Mitrovicán, azaz Szávaszentdemeteren, ezt Aleksandar Vučić, Szerbia elnöke szervezte, Belgrádból, Boszniából, Újvidékről busszal, vonattal hozatta a városba a Szerb Haladó Párt, illetve a saját híveit – itt „népi közfelkiáltással” elfogadtatta az éktelen Vajdaság-ellenes nyilatkozatot (Deklaracija o Vojvodini), amivel erős kézzel vissza akar vágni az újvidéki és szabadkai tüntető tömegeknek.
A „mítingen” a saját rettenthetetlenségéről szónokolt dörgedelmesen. A másik tüntetés helyszíne Kragujevac volt – éjfélig tartott, kerek 15 órán át –, ahova Szerbia egész területéről özönlöttek a diákok, egyetemisták gyalogszerrel, biciklivel, motorkerékpárral vagy személyautóval, és a korrupt rendszerrel elégedetlen polgárokkal együtt, lazán sétálva tüntetnek egész nap, fergeteges hangulatban.
Kragujevacon – ahol ennyi ember még sosem volt – a hagyományos 15 perc csend, az újvidéki áldozatoknak szentelt negyedóra 23:52-kor kezdődött és éjfél után hét perccel ért véget. Súlyos, valóban „megtörténő” csendek ezek, melyeket minden egyes tüntetés során, szerte az országban, rendszeresen kitartanak a polgárok. 15 perc kint a hidegben, az utcán állva hosszú idő. 15 szörnyethalt szerbiai polgárra, az örökre elveszett életekre gondolunk ilyenkor:
– az ötéves Sara Firićre és nővérére,
– a kilencéves Valentina Firićre meg a nagyapjukra,
– az ötvenhárom éves Đorđe Firićre, akik Kabolból Loznicára mentek a másik nagypapához szlavára, és sosem értek oda;
– a húszéves, Stara Pazova-i Anđela Rumanra, aki az anyjával beszélt telefonon, amikor rázuhant a födém, meg a fiújára, a
– huszonegy éves Miloš Milosavljević Kivire, a szépreményű futballistára, aki Anđelájával egy futballmeccsre igyekezett, a születésnapját ugyanis a rezsőházai stadionban szerette volna megünnepelni a kedvesével;
– a tizenhét éves, stepanovićevói Nemanja Komarra, aki még jószerivel gyerek volt;
– a huszonhét éves, belgrádi Stefan Hrkára, aki Újvidéken élt és dolgozott, és a barátnőjére várt a vasútállomáson;
– az ötvenkilenc éves, újvidéki Goranka Racára, aki homeopátiával foglalkozott, és egy kolostorban segédkezett;
– a tizenhat éves, kátyi Milica Adamovićra, aki a közgazdasági középiskola második osztályos tanulója volt;
– a horvátországi menekült, harmincöt éves, férjezett Sanja Arbutina Ćirićre, aki Kátyról az újvidéki virágpiacra ment;
– a negyvenöt éves Vasko Sazdovskira, az észak-macedóniai tudósra, aki Újvidéken dolgozott, és otthon a felesége meg a két gyermeke várta;
– a hatvankilenc éves, bakolci Vukašin Raković nyugdíjas munkásemberre, aki rákos volt, és kemoterápiáról jött, a terhes lányához igyekezett Kátyra;
– a hetvenhat éves, kátyi Mileva Karanovićra, aki orvoshoz ment, gipszben volt a lába, és leült egy padra pihenni;
– a hetvenhét éves, stepanovićevói Đuro Švonjára, aki épp összeszedte a papírokat a csípőműtétjéhez, és a buszra várt;
– a huszonhárom éves, paraćini Anja Radonićra, aki kínai nyelvet tanult a Belgrádi Egyetemen, és kitűnő kosárlabdázó volt; 17 napig szenvedett a kórházban, miután amputálták a karját; ő a fiúját akarta meglátogatni.
A tüntetők első számú követelése annak megállapítása, hogy kiket terhel a felelősség az előtető lezuhanása miatt, ami ilyen szörnyű halálokat és rengeteg fájdalmat okozott. Ez mindmáig nem történt meg. A korrupció, a sikkasztások hálózata áttekinthetetlen. A széles hálózatot azonban nyilván kevés számú ember működtette, akik suba alatt milliókra tettek szert. A tüntetők ezenkívül komoly társadalmi változásokat követelnek, az intézmények, az igazságszolgáltatás, az oktatás, a tömegtájékoztatás átszervezését, tisztességes államvezetést, a személyi kultusz megszüntetését.
Kragujevacon a 15 órás tüntetés során végig jókedv uralkodott, a részvevők energiaáramlásról, a szeretet sugárzásáról, vidám elszántságról számoltak be. A kragujevaciak meleg étellel, forró teával várták a vendégeket, és velük együtt sétáltak a hidegben egész nap, éjszakába nyúlón. Este egy fiú felolvasta az egyetemisták hosszú és igen okos levelét, mely összefoglalta, hogy mit kíván a szerb nemzet.
Közben Szávaszentdemeteren Vučić arról fantáziált eléggé összefüggéstelenül, hogy Szerbiát alattomban külföldi ellenség támadja, ők pénzelik a fiatalokat; hogy Vajdaságban a szeparatisták ügyködnek, akik meg akarják alapítani a „vajdasági nemzetet”; hogy ő már írja a „Hogyan győztem le a színes forradalmat” című könyvét, mely világszerte bestseller lesz, és még Kínában is olvasni fogják. Vendége az obskúrus Milorad Dodik volt, aki dalra fakadt a pódiumon, majd a Szerb Köztársaságot és Aleksandar Vučićot éltette.
*
Nemrég Vicsek Annamária logopédus, a Fidesz–KDNP vajdasági európai parlamenti képviselője Brüsszelben kijelentette, hogy a politikai vitáknak kizárólag a parlamentben a helyük. A kolléganőnek sajnos fogalma sincs a demokráciáról, vagy a háta közepére sem kívánja. Nem vállal szolidaritást a százezrekkel, akik Szerbiában a csöndjükkel fejezik ki együttérzésüket az áldozatok családjával és barátaival, az antidemokratikus, autokratikus rezsimmel szembeni ellenérzésüket pedig igen hangosan és határozottan fejezik ki. Vicsek asszony nyilván azt sem tudja, hogy az ókori görögök „idiotész”-nak nevezték azokat a polgárokat, akik nem vesznek részt a politikai életben. Egy pedagógushoz igazán nem méltó, hogy idiótáknak szeretné látni a fiatal polgárokat. Brüsszelben nem a saját nevében beszélt, viszont a saját érdekeit hangoztatta.
*
Mivel Kragujevacra sokan kerékpárral érkeztek, a „pumpálj!” lett a tüntetés egyik parolája. Ami a diákok tréfás nyelvén azt jelenti, hogy nem hagyjuk magunkat, mindent bele! Csakhogy ennek fele sem tréfa.
RADICS Viktória
