Első ízben öt és fél évvel ezelőtt mondták, majd négy éven keresztül többször is, és sokan elismételték, hogy sötét jövő vár arra az országra, amelynek gazdasági és egyéb stabilizálása a nyugdíjasoktól függ. Márpedig az államelnök az utóbbi esztendőkben többször is hangoztatta, hogy a „szépkorúak” (és az állami alkalmazottak) nélkül összeomlott volna Szerbia pénzügyi rendszere.

Aligha kell bárkinek is hangsúlyozni, hogy a megnyirbált nyugdíjak és a fizetések megnyirbálásából eredő állami megtakarításról van szó. Az már más lapra tartozik, hogy történt mindez az ország alkotmányával szembemenve. Az érintettek, de nem a rezsimet havi fizetésért kiszolgálók, többször is a taláros testülethez fordultak, hiszen az alaptörvény egyértelműen kimondja, hogy a szerzett jogokat a polgároktól nem lehet elvenni. Márpedig a nyugdíj éppen ebbe a kategóriába tartozik, lévén, hogy annak élvezője 15–40 évig fizette a nyugdíjbiztosítási járulékot, tehát okkal és joggal hihette, hogy az ebből eredő javadalmazása élete végéig őt megilleti.

Az alkotmánybíróság azonban elfektette az erre vonatkozó beadványokat, és a mai napig nem tette közzé az álláspontját. Ez érthető is, hiszen egy alkotmánybírósági döntés a világon bárhol kötelező érvényű, s azt sem a kormány, sem a parlament nem jogosult felülbírálni. Amennyiben maradéktalan jogállamban élnénk, s az ország vezetése kénytelen lett volna eljárni egy számára igen kedvezőtlen döntés szellemében, óriási összeget lett volna kénytelen a kormány a költségvetésből kivonni. Vagyis az annyit hangoztatott pénzügyi rendszer ismét a bányabéka hátsója alá került volna.

Akkor tehát a nyugdíjasok (és az állami alkalmazottak) megmentették a hazát.

Állítólag a történelem nem szokta ismételni önmagát, de nálunk ez sem teljes mértékben érvényes. Csak más formában.

Amióta ugyanis kitört a még mindig és még ki tudja meddig tomboló világjárvány, az ország első embere számtalan esetben – természetesen a tőle immár megszokott patetikával – azt nyilatkozta, hogy az egyébként a világban is párját ritkító szigorú korlátozások szinte kizárólag az idősek, ezen belül is a több mint 1,7 millió nyugdíjas javát szolgálják. Őket kell most megvédeni a koronavírustól, mivel a szervezetük ellenálló-képessége és kapacitása, hogy felvegye a küzdelmet a betegség(ek) ellen, a természet törvényénél fogva egyre elenyészőbb, vagyis félő, hogy ha az állam vezetése nem vigyáz rájuk, akkor soraik igencsak meg fognak ritkulni.

Nehéz lenne cáfolni, hogy az erre vonatkozó kormányrendelet nem szolgálja az időseket, viszont számos kérdést is felvet, amelyekkel kapcsolatban eddig sem az államelnök, sem az illetékes miniszter, de még a szakemberek sem foglaltak állást. Ez pedig egyrészt a már csaknem másfél hónapja tartó szigorú bezártság pszichikai hatása, valamint az a kiszolgáltatottság, amely a karanténnal jár. Akik ugyanis lényegében megszokták, hogy a „magad uram, ha szolgád nincsen” elv mentén minden magukkal kapcsolatos feladatot egyedül láttak el, most kénytelenek igénybe venni a gyerekeik idejét, energiáját. A felületes szemlélő joggal mondhatná, hogy a szülő azért neveli fel a gyerekét, hogy öregkorában legyen kire támaszkodnia. Ez azonban nem ilyen egyszerű, hiszen a megszokás nagy úr, és  senki sem ugráltatja szívesen a lányát, fiát unokáját, ha egy kiló kenyérre vagy egy liter tejre van szüksége. Arról nem is szólva, hogy csak a kilencvenes évek elején, a rossz hírű „vörös-fekete koalíció” uralkodása idején Szerbiát több mint 180 ezer, zömében fiatal hagyta el, s ez az elvándorlás azóta is tart. Logikus, hogy az ország lakossága elöregedett, vagyis az itthon maradottak igen nagy számának nincs is kire támaszkodnia. A jelenlegi, súlyos helyzetben vannak ugyan fiatalok, akik önként és bérmentve vállalják a lakásukban, családi házukban „házi őrizetben” levők hetente két-három alkalommal történő kiszolgálását, de hogy ez a megoldás mennyire megalázó az idős emberek számára, csak az tudja, aki kénytelen igénybe venni a szolgáltatást.

Ez csak tetézi a bezártság okozta rossz érzést, hiszen az idősek olykor szükségtelenül is eltipegnek, jobbik esetben sétálnak a boltba, patikába azzal a reménnyel, hogy útközben találkozhatnak ismerősökkel, és lehetőség nyílik néhány emberi szót váltani, s ezzel megtörni – különösen a lakásban élők esetében – a négy fal okozta lelki és szellemi sivárságot. Éppen ezért talán érthető, hogy a kijárási tilalmat megszegők között szép számmal vannak öregek, akiket a rend éber őrei szorgalmasan feljelentenek, az illetékes szabálysértési bíró pedig lelkiismeret-furdalás nélkül kirója rájuk az ötvenezer dináros büntetést.

Pedig éppen azért vannak napi huszonnégy órát a saját lakásuk, házuk által képviselt áristomban, mert az ország vezetése szerint (ismét!) ők lesznek „a haza megmentői”.

BOTH Mihály