Miért nem nyúljátok le az újságot? – tette fel a mellbevágó kérdést bő tíz évvel ezelőtt az egyik budapesti médium vezetője, amikor frissen kinevezett Magyar Szó-főszerkesztőként sorra látogattam az országos sajtóorgánumokat bemutatkozás és kapcsolatépítés céljából.

Friss volt még bennem a megválasztásom élménye: ahogy a szerkesztőség kétharmada az én programomra voksolt, ahogy a lap kilenctagú igazgatóbizottságában is csak egyetlen személy ellenezte a kinevezésem, és ahogy a végső fórumon, a Magyar Nemzeti Tanács ülésén egyhangúlag választottak meg. Őszintén – és naivul – hittem, hogy valóban egy meggyőző programot tettem le az asztalra, amelyet gondosan áttanulmányoztak a döntéshozók, mielőtt dicsérő szavakra ragadtatták magukat, magát a négyéves megbízatást pedig úgy értelmeztem, hogy szabad kezet kaptam, végrehajthatom mindazt, amit a programomban meghirdettem és élőszóban is többször előadtam, vagyis legfeljebb azért fognak szankcionálni, ha nem azt teszem, amit beígértem. Szóval egészen odáig meg sem fordult a fejemben, hogy a Magyar Szó napilapot ki kellene ragadni abból a struktúrából, amelyben létezett – és létezik mind a mai napig –, vagyis hogy nemet kellene mondani a kisebbségi önkormányzati alapítású és garantált állami dotációval rendelkező lap státusára, és átmenteni az egészet a szerkesztőség tulajdonába. Hiszen itt vagyok én főszerkesztőként, erős mandátumommal, ami garancia a független, külső befolyástól mentes szerkesztéspolitikára! – gondoltam. Úgyhogy, miután magamhoz tértem, kedvesen elhárítottam a budapesti kolléga kérdésében rejlő őszinte aggodalmat, melyet azután fogalmazott meg, hogy felvázoltam neki az újságunk jogi és gazdasági körülményeit.

Később még sokszor eszembe jutott ez a budapesti beszélgetés: akkor is, amikor ugyanaz az igazgatóbizottság és egy nagyon hasonló összetételű MNT – többek között épp a programcéljaim végrehajtását nehezményezve – a leváltásomat kezdeményezte, majd nyélbe is ütötte, és az utóbbi két évben is, mióta megkezdődtek a kavarások az Index.hu körül. És persze egy sor kérdés is feltolult bennem, amelyekre nem lelek választ: vajon hányan tartottak volna velem az akkori szerkesztőség tagjai közül, ha egy ilyen „őrült ötlettel” rukkolok elő, hogy „nyúljuk le” az újságot; vajon fenn tudtuk volna-e tartani magunkat a lapeladásból; vajon mi lett volna a Magyar Szóval, ha elhagyja a szerkesztősége, amely új lapot alapít?

Azonban egy dologban immáron biztos vagyok: csakis a szerkesztőségi tulajdoni forma és az olvasók általi finanszírozás képes garantálni a teljes függetlenséget a szerkesztéspolitika terén.

Nem állítom, hogy megfelelő regulációval, a fékek és ellensúlyok rendszerének következetes alkalmazásával, a sajtószabadság szentségének általános társadalmi elfogadottsága mellett ne lehetne kiépíteni olyan médiateret, amelyben mind a közszolgálati médiumok, mind pedig a tőkés háttérrel rendelkező médiumok ne tudnának szinte teljesen szabadon, cenzúramentesen működni. Dehogynem, és latba is kell vetni minden eszközt annak érdekében, hogy egy ilyen politikai-társadalmi kontextus létrejöjjön – mondanom sem kell, Szerbia vagy Magyarország igencsak messze van (még és már) ettől –, hiszen irreális abban bízni, hogy minden médium önszabályozással, közösségi-civil, nonprofit szervezeti formában működik majd, a közszolgálatiságról pedig dőreség is volna lemondani. Ám akármilyen jó is a reguláció, és akármennyire is erős a sajtószabadságról alkotott társadalmi konszenzus, maradnak bizonytalansági tényezők, amelyek miatt legjobb esetben is csak szinte valósulhat meg a teljes szerkesztéspolitikai szabadság és cenzúramentesség, mert olyan tényezőkön áll vagy bukik a dolog, mint egy „jó fej” tulajdonos vagy mint egy stabil politikai kurzus.

Ha tudtam volna tíz évvel ezelőtt, hogy a Magyar Szót egy politikai propagandalappá fogják silányítani, amennyiben nem „nyúljuk le”, bizonyára erősen érdekelt volna, hogy a budapesti kolléga milyen „know how”-val rendelkezik a lenyúlás mikéntje vonatkozásában. De megléphettük volna ezt a leváltásomkor is sokadmagammal, ám nem voltunk hozzá elég bátrak – velem az élen, aki az események után még másfél évet lehúzott a cégben újságíróként.

Az indexesek viszont bátrak voltak, s szinte mindnyájan felálltak és távoztak. Méricskélhetjük persze, hogy kinek volt/van több veszítenivalója, kinek kínálkozott/kínálkozik több lehetőség a médiapiacon, anno a Magyar Szó-soknak vagy most az indexeseknek, de a lényeg mégiscsak az, hogy ők úgy döntöttek: egy pillanatig sem maradnak, nem törődnek bele a kialakult helyzetbe, nem hajlandóak végignézni saját lassú halálukat. Vagyis a bizonytalanabb egzisztenciával párosuló biztos függetlenséget választják a biztosabb egzisztenciával párosuló bizonytalan függetlenség helyett.

Ezért a bátorságukért minden tisztelet megilleti őket – de ez nem elég! A pénztárcánkat is ki kell nyitnunk. Mert ha lesz másik Index – és nagyon remélem, hogy lesz –, csakis az olvasók, azaz a mi pénzünk a garancia arra, hogy senki se befolyásolhassa annak szerkesztéspolitikáját. Még mi se.

PRESSBURGER Csaba