A hosszúra nyúlt téli szünidő, munkaszünettel szabdalt hetek, rosszabb esetben munkahelyi kényszerszabadság miatt bizonytalan napok sorakoznak mögöttünk, ami megannyi egyéb mellett arra is lehetőséget adott, hogy a szokottnál jóval több időt szánjunk a családon belül egymásra, hovatovább: a család egészére.

Ha ezt a lehetőséget bármilyen ok miatt kihagytuk, nehezen pótolható hiányt okoztunk önmagunknak és a hozzánk igazán közelállóknak, Ideértve elsősorban a szülő–gyermek, gyermek–szülő kapcsolatát. Mert bár azt is sokan fontosnak tartjuk, hogy a közösségi oldalakon többször és többféle módon köszöntsük egymást a sorjázó ünnepek mindegyikén oda és vissza, továbbá megosszuk az ünnepi étkek és desszertek saját készítésű vagy házhoz rendelt választékát, ezenfelül több napra kiterjedő hang- és fényorgiával (nem, nem orgonával!) járó pirotechnikai bemutatókkal boldogítsuk önmagunkat és a környezetünket, talán arra is maradt időnk, hogy például közös családi programokat szervezzünk, lehetőleg kívülállók nélkül elbeszélgessünk egymással, meghallgassuk a gyermekeinket, és elgondolkodjunk a saját családon belüli „küldetésünkről“, a többi családtaghoz kötődő, a felszínnél mélyebben keresendő érzelmi, emberi viszonyulásunkról, a közös célokról, és arról, hogyan lehetne azokat együttes erővel, egymást megértve, segítve és támogatva elérnünk.

Vuk-díjast nevelni mindenáron?

Hosszú ideig tart, a gyermekkor nagyobbik hányadát kitölti és a maga módján meg is határozza a kötelező iskola, amely bizonyos szinten ki is sajátítja a gyermeket. Míg „normális” körülmények között az iskola és a hozzá kapcsolódó tevékenységek akár napi 10–12 órát is igénybe vesznek, a családi együttlétekre ennek töredéke marad. És az is csak ritka esetben használható ki többé-kevésbé jól, mert ritkán esik egybe a többi családtag nemkülönben szűkös, erre szánható idejével.

Marad tehát az iskolát és a családot összekapcsoló egyetlen, biztosnak gondolt, ám alapjában véve igencsak esetleges és öncélú kapcsolóelem, a tanulmányi eredmény, annak is a számok sorozatával és egy kiszámított átlagértékkel kifejezett „csalhatatlan” mutatója.

„Ha bemegyek az osztályfőnökhöz, hogy megérdeklődjem, hogyan halad a gyermekem, van-e valami, amit időben tudnom kellene, hogy azonnal reagálhassak, először az orrom alá dugják a naplót, és felsorolják az osztályzatokat” – írja egy méltatlankodó szülő.

Vele ellentétben a szülők többsége az érdemjegyeket tekinti bizonyítékként arra, amiért a gyermekkel együtt küzdenek. Egyéni ambícióktól függően valaki azt tartja sikernek, ha megússzák intő nélkül. Mások állandó, szolid teljesítményt várnak el gyermeküktől, nagyon sokan viszont csak a színötös bizonyítványt fogadják el méltó eredménynek.

És nem mondhatják el magukról azt a meglepő mondatot, amelyet a fentebb idézett anyuka fogalmazott meg: „Furcsa egy anya vagyok én, nem Vuk-diplomást akarok nevelni, hanem egy leendő EMBERT.”

Az unalom színe és fonákja

Sokak számára meghökkentő felismerés, hogy a mai gyermekek egyik legsúlyosabb gondja a gyakori, majdhogynem folytonos unalom. Ez az olykor bénító lelkiállapot a lehető legváratlanabb helyzetekben is utoléri a gyermekeket, sőt még a nagyobb kamaszokat is. Az unalom olykor nehezen magyarázható, például olyan esetben, amikor viszonylag rövid idő után a gyermekek megunják a maguk választotta tevékenységet is, amelyre esetleg izgatottan vártak és készültek.

Amikor e sorokat írom, éppen vádat emeltek három magyarországi középiskolás ellen, akik két évvel ezelőtt felgyújtották a budapesti Ráday utcai kollégium épületét. Az unalomból elkövetett, előre kitervelt gyújtogatás következtében egy ember meghalt, 140-et evakuálni kellett, az épület pedig annyira megrongálódott, hogy le kellett bontani. Bár a három elkövető (két 15 és egy 16 éves fiú) unaloműzésből „csupán” egy matracot akart felgyújtani, a tűz gyorsan átterjedt az egész épületre.

Amikor fentebb a szünidei dolgokról beszéltem, nem arra szerettem volna buzdítani, hogy a gyermekek minden szabad percét „töltsük ki tartalommal”, inkább arra, hogy adjunk esélyt a családnak az együtt, akár spontán, de egymásra figyelve eltöltött időre, amely során közös választ adhatunk a bennünk gyülemlő iskolai, otthoni és egyéb kérdések sokaságára. Ilyenkor kialakulhat a közös, kölcsönös kompromisszumokon alapuló megoldás nemcsak a tanulmányi elvárások (lásd fent), de a család életét befolyásoló anyagi, emberi, egészségügyi, munkahelyi, de a lakhatással, a tárgyakkal, a munkamegosztással kapcsolatos kérdésekre is, amelyek súlyos teherként nehezednek egyik vagy másik családtag mindennapjaira, és rossz hatással vannak a családon belüli kapcsolatokra.

Ezekről életkoruknak megfelelően a gyermekeket is célszerű tájékoztatni, sőt a lehetséges megoldásba be is vonni. Így erősödik a kölcsönös bizalom, sőt a teendők, gondok és felelősségek ismeretében az unalmat kiváltó hatások is csökkennek.

Egyes szakemberek úgy vélik, ahelyett, hogy a gyermek minden percét kitöltenénk különféle előre tervezett „hasznos” tevékenységgel, néha mégis hagyni kell nekik némi időt az unatkozásra. De a legújabb kutatások fényében az átlagos ütemben fejlődő gyerekeknek sem feltétlenül jó, ha hosszabb távon unatkoznak, célravezetőbb megtanítani, hogyan ne unatkozzanak.

Ebben segítenek az ismétlődő napi feladatok, és persze az is, ha megtanítjuk – például izgalmas programok szervezésével – arra, hogyan is lehet aktívan eltölteni az időt, amely innentől már nem lesz kínos unalomban elvesztegetett, sokkal inkább tartalmas és értékes tevékenységre fordított, hasznos idő.

Ha ebben a család többi tagja is valamilyen részt vállal, a sikerélmény közösségivé emelkedik.

BERETKA Ferenc