Amikor 30 évvel ezelőtt hetilapunk elszánt alapítói eldöntötték, hogy megpróbálkoznak a lehetetlennel, és magánvállalkozásban létrehoznak egy családi hetilapot, amelynek majd önerőből kell fennmaradnia a már akkor sem túl tág, de azóta folyamatosan szűkülő vajdasági magyar médiapiacon, minden bizonnyal tudatosan választották Arany János klasszikus költeményének címét a lap nevének.

A választásban bizonyára szerepet játszott a tény, hogy a verset nemzedékek óta mindenki ismeri, és közelinek érzi azt a meghitt és bensőséges hangulatot, amelyet áraszt.

A döntés jónak bizonyult, harminc esztendő elteltével, komoly nemzedékváltást követően, formájában, tartalmában megújulva, de családközpontú értékrendjét máig megőrizve előkelő helyet foglal el a vajdasági magyarság olvasmányai között.

Megtanuljuk-e fejből?

E jócskán megkésett jubileumi köszöntő voltaképpen ürügy ahhoz, hogy a címadó költemény kapcsán nemrégiben kialakult pedagógiai-szakmai vitáról szót ejtsünk. A vers ugyanis a mai napig kötelező általános iskolai tananyag.

A legnépesebb magyar nyelvű tanügyes Fb-csoportban az egyik tanárnő megkérdezte magyar szakos kollégáit, mit gondolnak, „mennyire reális 5. osztályban feladni fejből a 110 soros Arany János Családi kör című művét megtanulni fejből”. A kérdés, nyelvhelyességi és szórendi botlásaitól eltekintve indokolt és időszerű. Így, bár túlzás lenne azt állítani, hogy a vajdasági magyar oktatásnak jellemző vonása lenne a kiegyensúlyozott szakmai vita, a kérdéshez nyolcvannál több hozzászólás érkezett.

Amint várható is volt, a vélemények megoszlanak. És nemcsak a hozzászólók életkora alapján, bár nem kétséges, hogy az idősebbek többsége számára egyértelmű, hogy bizonyos alapműveket tudni kell fejből, hanem annak alapján is, hogy vajon a „memoriter” és a „biflázás” fogalmát mennyire lehet és kell elhatárolni egymástól.

A tanult ismeretek lehetőleg szöveghű visszamondása, gyakran felesleges és szükségtelen adatok tömkelegének magol(tat)ása kétségkívül még mindig az oktatás egyik legnagyobb hiányossága nálunk. Az irodalmi szövegtanulást azonban nem lenne szabad kiegyenlíteni az olykor felesleges adatok biflázásával.

Módszertanilag a memoriternek rendkívül fontos szerepe van bizonyos készségek és képességek fejlesztésében. Növeli a memória kapacitását, bővült általa a szókincs, rögzülnek a nyelvtani szerkezetek, fejleszti a beszédkészséget, olyan „bármikor elővehető” fordulatok állandósulnak a tudatban, amelyek összefüggnek a beszédképességgel, a megszólalás könnyedségével, a szótalálás gyorsaságával.  A megszólalás magabiztossága pedig segíti az alkalmazkodást különféle élethelyzetekhez, így közvetve az ember boldogulását is.

A verstanulás nem utolsósorban önfegyelemre szoktat, javítja a koncentrációt, és korántsem terheli meg annyira sem a gyermek, sem a felnőtt szellemi kapacitásait, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Természetesen akkor, ha elég (nem túl rövid, de nem is aránytalanul hosszú) időt szánunk rá, és hosszabb versek esetében szakaszosan számon is kérjük.

Természetesen szép számban voltak olyan vélemények is, hogy ez egy „AGYRÉM…”, „megutálják a gyerekek a tantárgyat…”, „teljesen felesleges…”, „nem az effajta lexikális tudást, hanem a logikus gondolkodást kell fejleszteni…”, „az, hogy minket annak idején ezzel nyúzott valaki, nem kell, hogy azt jelentse, hogy most nekünk is nyúznunk kell a gyerekeket…”,  „a régen is meg kellett tanulni mióta szakmai érv?!” stb.

Végül némiképp felülkerekedett a verstanulás fontosságát elismerő meggyőződés.

Találóan értékelte a vitát ismert pszichológusunk: „Ez a kérdés szerintem nem olyan egyszerű, hogy fel kell-e adni, igen, vagy nem. A hogyanok, mikéntek és miértek sokkal fontosabbak. Örülök amúgy a kialakult vitának, hiszen egy igazán fontos készséget lehet vele fejleszteni, a vitakultúrát.”

Itt is kell a hitelesség

A verstanulás ugyanakkor más kérdéseket is felvet. Attól eltekintve, hogy a vita tárgyát képező vers a magyar költészet és kulturális hagyaték alapértékei közé tartozik, kérdés, hogy az általa ábrázolt életkép mennyire áll közel a huszonegyedik századi gyermekekhez. Meg tudja-e érinteni akár még a falusi gyermeket is a vers számos meghitt jelenete; a gyermekei társaságába „mint csillagok közé nyájas hold világa” elvegyülő édesanyát, vagy a mezőről hazatérő apát ábrázoló sorok, a „madárlátta kenyér-darabocska” vagy a kedves ajándékként tarisznyában hazahozott kisnyúl okozta őszinte öröm?

Bárhogy legyen is, zilált és nyugtalan korunkban is nyugalmat, szeretetet és meghittséget árasztanak a sorok nemcsak olvasva, de úgy is, hogy magunk idézzük fel soronként vagy szakaszonként, és bennünk cseng vissza tiszta dallama, egyszerűségükben is kedves rímei.

És miközben a verstanulás nehézségeiről és hasznáról elmélkedünk, jusson eszünkbe, hogy tán soha ennyi szavalóverseny, mesemondó megmérettetés és hasonló, szövegtanulásra épülő erőpróba nem volt a gyermekek számára, mint mostanában. Ennek indokaival most ne foglalkozzunk. Ellenben nehezen tudjuk szó nélkül hagyni, hogy néha olyan feladat elé állítjuk velük a gyermekeket, amelyek meghaladják az életkorukból adódó lehetőségeket. Nem vagyok biztos benne, hogy általános iskolásokkal szavalóversenyen kellene mondatni a Himnuszt vagy a Szózatot, pedig évek óta ismétlődő gyakorlat, hovatovább abban sem, hogy – bármilyen „szívhez szólón” hangzik is – hazafias vagy evangelizációs versekkel kellene színpadra szólítani őket. Mint ahogy az Ómagyar Mária-siralomtól máig a magyar költészet számos nagy versét sem ad(hat)ja bárki elő kellő hitelességgel. Sem kívülről felmondva, sem könyvből olvasva.

Még akkor sem, ha ugyanakkor jó dolog tudni belőlük minél többet (vagy akár az egészet is) fejből.

BERETKA Ferenc