A szakmát ismét leszavazták  

Szilveszter előtt néhány nappal végre fellélegezhettek a bátrabb vendéglősök, zenekarok és más, szórakoztatására szakosodott emberek; az úgynevezett járványügyi válságtörzs hosszas idegjáték után kimondta, hogy minden más kósza hír ellenére engedélyezik a szilveszterezéseket.

A kevésbé bátor vendéglősök, valamint pizza- és csavapsütők már idejében hirdetni kezdték, hogy náluk házhoz szállítással vagy elvitelre ünnepi menüsorok rendelhetők. Ez ugyan kevesebb bevétellel, de jóval kisebb macerával is jár egy csillogó-villogó szilveszteri buli megszervezésénél. Szóval: egyszerű és nagyszerű a dolog. Így mindenki jól jár, hiszen az otthon szilveszterező társaságokra sem kell napokig sütni-főzni, és ha valakinek nem ízlik a vacsora, akkor sem a háziasszonyt kárhoztatják.

A döntés után Kohn bácsi természetesen azonnal közölte, hogy szó sincs egyhangú döntésről. A stáb politikai része ugyanis (a „gazdaságival” vállvetve) újfent felülbírálta az egészségügyi szakma tiltó, korlátozó álláspontját. De ennek még megisszuk a levét! Lehet, hogy már a pravoszláv karácsony, de inkább újév napjára. Radovanović doktor szintén rátett a témára egy lapáttal. Szerinte a döntés felér egy „előre megfontolt szándékkal elkövetett tömeggyilkossággal”.

Egyelőre annyi bizonyos, hogy a lőporszagú újévvárás után tömegével kerültek kórházba az emberek, köztük számos kiskorú. Egyelőre alkohol- és egyéb mérgezéssel. A Covid–19 majd ezután jön.

A tiltás nevelési eszköz is

Most bárki joggal feltehetné a kérdést: mégis, mi köze mindennek az oktatáshoz, hogy ezen az oldalon (is) foglalkozunk vele. A válasz kézenfekvő: a tiltás, korlátozás egyrészt adminisztratív intézkedés, másrészt fontos nevelési eszköz. Mindkét formájában igencsak kétélű: lehet hatékony, de könnyen önmaga ellen fordulhat.

Az iskolai, családi stb. nevelőmunka egyik komoly buktatójának is vehetjük, ugyanis van egy nagyon fontos jellemzője: addig van értelme és hatékonysága, amíg érvényt lehet neki szerezni. Tehát csak addig alkalmazható, amíg betartják. Mihelyt a tiltást/korlátozást eltűrni „köteles” gyermek (vagy felnőtt) megszegi vagy megtagadja, az egész értelmét veszti, és konfliktusforrássá válik. A tiltás ugyanis mindig alárendelt viszonyra épül, amelyben nehéz együttműködő légkört kialakítani.

A pedagógia az utóbbi egy-másfél évtizede lezajlott paradigmaváltást követően kerülni igyekszik az egyoldalú tiltásokat, és általában a közösen kialakított, lehetőleg konszenzuson alapuló vagy legalább a többségi döntést kölcsönösen elfogadó értékrendet próbálja követni.

Ma már bizarrnak tűnik, de húsz évvel ezelőtt néhol még tantestületi álláspont volt, hogy a hetedikeseknek a nyári szünidő alatt tilos tánciskolába járni! Erre ugyanis csak a végzősöknek „volt joguk”.

De komoly dilemmákat okoz még ma is a mobiltelefonok használatának kérdése. Bár a távoktatás és a digitalizáció jócskán átírta a témát, jogos igény maradt, hogy a mobileszközök iskolai használatát mederben kellene tartani. Meglepő, hogy bár a szülői tanácsok is egyöntetűen kiálltak a tiltás mellett, szinte senki nem próbálta meg (vagy nem sikerült neki) elérni, hogy gyermeke telefon nélkül induljon iskolába. Innentől viszont nehéz a használatot helyben kordában tartani. Magyarán: a tiltásnak nehéz érvényt szerezni, így maga a tilalom válik irracionálissá vagy valamilyen konfliktusba torkollik.

A helyzetet tovább rontja, ha a korlátozást vagy tilalmat nem alkalmazzák következetesen, nem mindenkire érvényes, vagy nem annyira, valaki megköveteli, másvalaki nem stb., hiszen így még az alapvetően „engedelmes” hozzáállás is könnyen az ellenkezőjébe fordulhat.

Visszafogottság vagy vállalt kockázat 

És itt el is jutottunk oda, hogy az állam a saját maga által hozott tiltásokat, korlátozásokat hogyan tudja érvényre juttatni. Elvileg megvannak hozzá a szükséges (bárhogy forgatjuk is, büntető és/vagy kényszerítő) eszközei, ellenben azok mögé szilárd jogi támasz kell. És az is komoly kérdéseket vet fel, hogy ki jogosult erre, és kikkel szemben kellene ezeket alkalmaznia.

A járványügyi korlátozások kérdésében Szerbiában kezdetek óta nincs konszenzus még a válságtörzs tagjai között sem! A társadalom egészéről ne is beszéljünk. Talán a kezdeti túllihegés, a voltaképpeni szakításpróba, majd a napi politikai céloknak történő alárendelés, de a polgári elégedetlenség enyhe formái ellenében kivezényelt nagyvárosi gyújtogatók („bakljari”), sőt a napjainkban is tetten érhető retorziók dacára is nehezen hihető, hogy egy szilveszteri tilalomnak mindenütt lett volna foganatja.

A szabályszegők ellen esetleg kiküldhető kommunális vagy egészségügyi felügyelők egyedül nem tudtak volna érdemben szembeszállni a tilalom áthágóival, egyéb intézkedéseket bevetni pedig nemigen lehet, pláne két héttel a népszavazás és nem sokkal a parlamenti választások előtt.

Mindeközben azt is megszellőztette a sajtó, hogy bár a nemzet bálványa, Nole, a világelső teniszező valószínűleg nem vette fel a védőoltások egyikét sem, és nem vesz részt az újévi ATP-n, úgy tűnt, hogy az ausztrál nyílt teniszversenyen sem indulhat. A szervezők viszont állítólag presztízsveszteségnek tartanák, ha Đoković nem szerepelhetne ott, így mindenképpen meg akarnak állapodni az orvosi mentességről. Gondolom, meg is fogja kapni, így nyilván a tiltások és korlátozások ellenzői ebben a tényben is érvet találnak majd a saját álláspontjukhoz.

Azt viszont, hogy a felnövekvő nemzedék nevelése szempontjából mennyire fontos (lenne) a pozitív közösségi példa, nem lehet eléggé hangsúlyozni. És a kérdés, vajon akkor is vállalható-e a visszafogottság, ha esetleg később a kárát látjuk?

A bölcsnek hitt döntések ilyenkor válnak viszonylagossá.

BERETKA Ferenc