„Amikor indokolt volt, akkor Pásztor Istvánt meg Lovas Ildikót is bíráltam, viszont amikor meg valami jót találtak ki, azt is megírtam”

Szögi Csaba gimnazistaként írói szárnyait bontogatta a Képes Ifjúságnál, később munkatársa, majd főszerkesztője lett a lapnak, végül a vajdasági magyarság napilapjánál, a Magyar Szónál kötött ki. Csaknem húsz évet töltött el a média világában, többször is vesszőt tett oda, ahová szíve szerint már pontot kellett volna tennie. Ebből a végtelen mondatból közvetve a Tanyaszínház körüli botránynak sikerült őt kizökkentenie – ennek a körülményeiről beszélgettünk.

Szeptemberben részt vettél az Autonómia portál Észverés című műsorában, és ebben a beszélgetésben volt egy elejtett félmondatod, amely szerint már nem dolgozol a Magyar Szónál. Mi volt az utolsó csepp a pohárban? 

– Nem a pohárból csurrant ki az utolsó csepp, hanem a poharat beleraktam egy dézsába, és már onnan is kezdett lecsorogni. Lehet, hogy kispolgári megközelítés, de szerettem volna kivárni, hogy a húsz év munkaidőm – jövő év tavaszán – hivatalosan is meglegyen. Jó ideje nem éreztem jól magam, először is pszichikailag, aztán már fizikailag sem. Öt évvel ezelőtt bekerültem a neuropszichiátriára, ahol agyvérzés tüneteivel kezeltek. Amikor kijöttem a kórházból, éreztem, hogy váltani kellene, mert ez nincs rendjén. Igazságtalan lennék, ha csak a Magyar Szóra hárítanám a felelősséget, inkább úgy fogalmaznék, hogy ami ide vezetetett, az a média, meg ami ezzel jár. Nagyon régen nem éreztem már szívügyemnek a médiában való részvételt, még úgy sem, hogy voltak szegmensei, amiket imádtam: a színházzal, zenével, irodalommal való foglalkozást. A Magyar Szó 2005-ben beolvasztotta önmagába a Képes Ifit mellékletként, innentől kezdve törvényszerű, hogy nagyobb beleszólása van a tartalomba. Én ettől függetlenül csináltam tovább úgy, ahogy gondoltam, de 2011-től új főszerkesztő került a Magyar Szó élére, aki már egyre inkább beleszólt a munkámba. Elég nagy volt rajtam nyomás. Elsősorban egyedül csináltam egy olyan melót, amit azelőtt 10-11-en csináltunk a Képes Ifinél. Külmunkatársakkal persze, de a munka nagy része egyedül rám nehezedett. Ennek ellenére erőltettem, egészen az idei Tanyaszínház-botrányig. Akkor éppen a Tiszavidék szerkesztőjét helyettesíttettem, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy naponta van egy online szerkesztőségi gyűlés, amit operatívának hívunk – bár inkább direktíva –, és ott mintegy három napig bírtam elviselni azt a gyáva hozzáállást, amit a Magyar Szó képviselői tanúsítottak, mert fölfordult tőle a gyomrom. Persze már tisztában voltam vele, hogy objektív újságírásról itt nem lehet szó, próbáltam keresni a kiskapukat, de egyre kevésbé jött össze. Elgondolkodtam: 2022 tavaszáig van még szűk egy év, és akkor most ezt várjam ki? Dögöljek bele? Inkább azt mondtam, hogy ennyi volt.

Külmunkatársként már ’91 óta benne voltál a Képes Ifiben, tehát azért harminc évig követted az eseményeket a Magyar Szó, vagy legalábbis a Képes Ifi szemszögéből. Hogyan látod ezt az időszakot? 

– ’91-ben tizenéves gimnazista voltam, novellákat küldtem a Képes Ifibe. Zoran Setyerov volt akkor a főszerkesztő, akinek a koncepciójával erős kritikát képviselt a lap. Tóth Livi meg Szabó Palócz Attila ezt valamennyire továbbvitte, és ezt próbáltuk mi is – vagy legalábbis valamifajta objektív személetmódot képviselni. Amikor félretolták Pressburger Csabát a Magyar Szó éléről, és jött Varjú Márta, akkor választás elé állított: vagy vállalom, hogy szerkesszem a Képes Ifit, vagy elbúcsúzunk. Megegyeztünk, hogy egy évig én szerkesztem a lapot azzal, hogy utána keresünk valaki mást, de közben eltelt négy év. Úgy érzetem, hogy a vezércikkek megírása az én feladatom, és amikor indokolt volt, akkor Pásztor Istvánt meg Lovas Ildikót is bíráltam, viszont amikor meg valami jót találtak ki, azt is megírtam. Nem szeretem ezeket a fekete/fehér-, jó/rossz-féle baromságokat. Ha valaminek haszna van, azt dokumentáljuk, adjunk neki hangot, és ugyanígy fordítva is. De egy idő után belefáradsz már abba, hogy nem reagálnak, mert a mai „vezetőink” egyszerűen elhallgatják a kritikát. Nekem ebből baromira elegem van. A művészet eszközeivel hangot is adtam ennek, amikor megírtam a Mint ami lent van című regényemet, amelyben szerepel egy fotóriporter, aki felmondott. Végül jött egy konfrontáció Varjú Márta meg Szabó Palócz Attila között. Utóbbinak volt egy képregényes rovata a Képes Ifinél, amit emiatt abba akart hagyni. Facebook-bejegyzésben bírálta Varjú Mártát, amivel teljességében szintén nem tudok egyetérteni, viszont úgy érzetem, hogy ettől a felelősségtől már megszabadulnék, és akkor magyarázatként, hogy miért szűnik meg a rovat, kiragadtunk egy bekezdést abból a szövegből, amit Palócz Varjú Mártához írt. Baromira kemény szöveg volt, és az ő kétoldalas rovatának a helyén keretbe írtuk, a többi – egy és háromnegyed oldal – pedig fehér maradt. Így ment a nyomdába, mert a Képes Ifit akkoriban még nem ellenőrizték. Ekkor váltottak le, bár jobb lett volna, ha kirúgnak még akkor, 2014-ben.

Közben a Magyar Szó körül több botrány is kialakult. Említetted már Pressburger Csaba főszerkesztő 2011-es leváltását, 2016-ban pedig a szerkesztőség is megérezte annak a hatását, amikor pártszakadás volt a Vajdasági Magyar Szövetségen (VMSZ) belül, és az újságírók egy része, főként a szabadkai szerkesztőségből odasorolt az újonnan alakult Magyar Mozgalomhoz (MM). Zentán is voltak ennek következményei, hogyan élted meg?

– Én is benne voltam a szórásban, noha eszemben sem volt belépni az MM-be – ezután kerültem kórházba. Konkrétan azt mondták a „vezetőink”, hogy vagy átjárunk Szabadkáról, illetve Zentáról napi szinten Újvidékre melózni, vagy mondjunk fel. Akkor rákérdeztem, van-e olyan megoldás, hogy albérleti támogatást adjanak? Olyan nincs – ebből látszott, hogy ez tiszta szekálás. Ekkor jelentkeztek az egészségügyi panaszaim: szívaritmia, ízületi problémák, magas vérnyomás. És ekkor kellett volna ott hagynom a Magyar Szót. A felmondásért ígértek végkielégítést, ezzel küldték el Vígi Zsoldos Zsaklinát, Vígi Zolit meg Bajtai Kornélt. Mondom, ezt én is bevállalom, mert ki akartam már lépni, de közben elkezdtem gondolkodni, mit csináljak helyette. Rácsörögtem Hajnal Jenőre, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) jelenlegi elnökére, aki korábban a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet (VMMI) igazgatója volt, és megkérdeztem tőle – tekintettel arra, hogy engem ellehetetlenítettek a Magyar Szónál –, ő hogy érzi, van-e rám – mint író emberre, kultúremberre – szükség itt, a Vajdaságban. Mert, ugye, mindig az itt maradásról beszélünk, mit gondol, kaphatnék-e munkát, például a VMMI-ben? Azt kérdezte, mi bajom van nekem a Magyar Szóval? Mondom, nekem már nincs vele dolgom, és mindig visszaterelte a témát, de nem beszéltük végig. Aztán elmentem a kezelőorvosomhoz, méri a vérnyomásomat, vele beszélgetek ezekről a dolgokról, beavattam, hogy miről van szó, mitől vagyok rosszul, mik hozták ki ezeket a fizikai tüneteket. Azokban a napokban kellett volna aláírnom, hogy naponta eljárok Újvidékre, és ahogy ezt mesélem, csörög a doktornő telefonja. Hajnal Jenő hívta, és tíz percig győzködte, hogy beszéljen rá engem, hogy írjam alá a szerződést. Aztán eltelt néhány nap, és felhívott az igazgatónő, Ökrész Rozália, majd eljöttek Zentára Erdődi Edvinával, aki jelenleg az MNT alelnöke. Átbeszéltük az egészet, és azt mondja nekem az igazgatónő, hogy nem is kell aláírnom, csak írjak egy SMS-t az ő számára, hogy aláírom, és garantálta, hogy nem kell Újvidékre mászkálnom. Megírtam az SMS-t, és ott maradtam még öt évig.

Kanyarodjunk vissza a Tanyaszínházhoz, hiszen végül ez az ügy miatt álltál fel a Magyar Szótól. Többek között te voltál a petíció egyik kezdeményezője, illetve te adtad át az aláírásokat az MNT-ben. Pontosan mi történt?

– Azt már említettem, hogy az utolsó három héten, amíg a Magyar Szónál dolgoztam, helyettesítettem, a Tiszavidék szerkesztőjét. Voltak ezek a napi operatívák, de ez a téma érdekes módon nem került szóba, csak másnap olvastam a címlapon Hajnal Jenő nyílt levelét. Számomra ez derült égből a villámcsapás volt. Csak a hülye nem látta, hogy ez egy mondvacsinált dolog, mert hogyha Terék Anna disznói után nem robbant ki botrány, akkor az ideinek nem sok értelme volt. Erről beszéltünk a skype-os operatíván, és a kultúrfelelős Mihályi Katalin kérdezi, hogy most itt van Lénárd Róbert válasza, indítsuk-e el a címoldalon, vagy bent hozzuk le, a kultúrrovatban. Nem szól senki, mondom, ha Hajnalé ott indult, akkor nyilván ott a helye ennek is, pro-kontra. Megszólalt az egyik kollégám is, hogy ebben a pillanatban Vajdaságban ez a legfontosabb téma, és ha igazi napilap lennénk, akkor ezzel indítanánk holnap a címoldalt. Következő nap nézem, a címoldalon semmi, a kultúrrovatban ott van a Tanyaszínházasok – egyébként nem rossz, de sokkal szelídebb – válaszlevele. Lénárdé annyival volt erősebb, hogy ő azért párhuzamot vont Hajnal levele és aközött, hogy ezt a színdarabot Hitler egyszer már betiltotta. Aznap, amikor ez történik, én délig nagyjából kész vagyok másnapra a rovatommal, és kapom a hírt a főszerkesztő-helyettestől, hogy nagyon fontos dolog történt: Törökkanizsáról két busznyi migránst elszállítottak – azt kell címlapon hozni, és át kell írni az egészet. Sejtettem, hogy ez humbug, de azért felhívtam egy kollégát, és mondja, hogy ez nagyjából kéthetente megtörténik, nincs ebben semmi exkluzív. Fél kettőkor ülünk az online operatíván, kezdünk a Tiszavidékkel, és megkérdezem, hogy ebben a pillanatban tényleg ez a legfontosabb problémánk, vagy csak próbáljuk terelni a szót a Tanyaszínház-botrányról. Erre a főszerkesztő meg a sleppje nekem ugrik, hogy „ha a te ablakodat törnék be…” – és jön a demagógia. Mondom, nem a probléma súlyosságát vonom kétségbe, hanem hogy ebben a pillanatban tényleg ez-e a legfontosabb témánk. Aznap a szerkesztő vagy százszor visszakérte a cikket, húzott rajta, aztán hozzárakott, úgyhogy fél hatkor fölhívtam a főszerkesztő-helyettest, és felmondtam.

Szerinted miért gondolja azt kényszeresen a politika, hogy bele kell szólnia a művészetbe? 

– A művészet jó esetben egyfajta kritika. És mivel a politikumnak nincs humorérzéke, nehezen viseli a kritikát. Ez időszakonként változó, de a jelenlegi vajdasági politikára különösen jellemző. Az MNT-től indult ki a dolog, de tudjuk, hogy az MNT-n belül VMSZ-es többség van, és ha egy nemzeti tanácsban nincs status quo, akkor nincs kétség, honnan fúj a szél. Többen is jöttek azzal az érvvel, hogy az MNT szponzorálja a Tanyaszínházat. De nem a saját zsebéből szponzorálja, hanem a közpénzeket osztja el. Talán az följogosítja arra, hogy beleszóljon, ezt művészileg hogyan fejezzük ki?! Hozzáteszem, én a Tanyaszínház előadásait nem szeretem, nem az én világom. Az ideit megnéztem kétszer is, mert annyira jó volt ott a hangulat, de egyébként a kamaradarabokat szeretem. Hajnal Jenő is nézzen inkább operettet, Pásztor István meg menjen csárdába, ha neki az felel meg, de ne szóljon bele a művészetbe.

Szerinted a Tanyaszínház eléggé megmozgatta az embereket? Kiállt magáért a vajdasági magyarság?

– Kavillón voltak rengetegen, de az MNT-székházhoz már egyedül mentem átadni a petíciót, mert hirtelen mindenkinek dolga akadt, én meg úgy éreztem, hogy nincs mit veszítenem.

Ez inkább arról árulkodik, mennyire kiszolgáltatott helyzetben van a vajdasági magyarság. Mit lehet egy ilyen közösségtől elvárni – a megmaradásunk szempontjából?

– Ez a közösség így, ahogy most áll – nem akarok vészmadár lenni, de ez –, ott van elásva, ahol van.

Vegyük inkább egy szegmesét, hiszen évekig benne voltál a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének (KMV) a szervezőgárdájában is, meg hát a Képes Ifin keresztül is végignézted néhány generáció felnövését. Mi van a fiatalokkal? 

– Nekem évi szinten mindig volt 10–15 olyan középiskolás meg egyetemista ismerősöm, akiben felismertem ezt a fajta tenni akarást – szívből, de ésszel. Ilyenek mindig vannak. Aztán persze egy csomó lemorzsolódik, de akkor is, ha abból a tízből megmarad egy, az már jó. Úgyhogy ilyen szinten abszolút nem vagyok pesszimista, hiszek a következő generációkban. Ha valami értelme volt annak, amit eddig csináltam a közösség bármilyen szegmensében, akkor ez volt a legfontosabb, vagy akár az egyetlen, ami igazán fontos volt.

Most, hogy már nincs veszítenivalód, milyen kilátásokat helyezel magad elé?

– Két dolog van, amivel biztos, hogy nem szeretnék kenyeret keresni, az egyik a média, ami eddig a megélhetési forrásom volt, a másik pedig a művészet, amivel nem mondom, hogy nem kerestem pénzt, de nem arról szól, hogy meg tudj belőle élni. A médiával azért nem foglalkoznék, mert rosszul vagyok tőle, és nemcsak a Magyar Szótól, hanem attól, hogy ha a Magyar Szó fekete, akkor a többi fehér. Nem szeretnék részt venni ebben a harcban. A szépirodalom meg egyáltalán a művészet – mert, ugye, elbotorkálok én még a zenében meg a színházban is –, az meg szerelem, és ha te szerelemből pénzt keresel, annak van neve, úgyhogy azt hagyjuk. Valami egészen mást csinálnék. Most épp regényt írok, nem is gondolkodok munkán. Úgy érzem, hogy ez a majd’ húsz év után megérdemlek fél évet, aztán meg majd megtalál valami, vagy én találok meg valamit. Nem idegeskedek rajta, és ez is nagyon fontos, mert 19 év a médiában elsősorban az idegeimet darálta be, úgyhogy ezt egy életre megtanultam.

GYURKOVICS Virág