Lezárult a politikai találgatások első menete. Tisztázódott, hogy a hatalmi Szerb Haladó Párt Vladimir Orlićot ülteti a palament elnöki székébe, a kikindai Milenko Jovanov pedig a képviselőcsoport vezetője lesz.
Ez a két név az utca polgárainak legnagyobb része számára az égvilágon semmit sem jelent, pedig a feltörekvő politikusok első és (a pénz után) legfontosabb célja, hogy minél szélesebb körben ismertté váljanak. Ezt szolgálta az eddigi életük, tevékenységük is. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen minél többen felismerik, annál nagyobb az esélye annak, hogy a közelmúltban tiszteletet, megbecsülést és tekintélyt vívtak ki maguknak, tehát okkal remélhető, hogy az új tisztség a nép érdekeit szolgálja.
A haladók propagandagépezete mindkettőjüket éppen ilyennek állítja be, vagyis – elvileg – politikailag és emberileg makulátlan egyénekről van szó. A dicshimnuszokat talán fenntartás nélkül elhinnék az emberek, ha egyes ellenzéki politikusok „nem köpnének a levesbe”.
Zoran Lutovac, a Demokrata Párt annak idején meglehetősen zűrös körülmények között megválasztott elnöke a belgrádi Danas napilap felkérésére viszonylag reális hangnemben minősítette a T. Ház új első emberét. Szerinte Orlić eddigi politikai pályafutásával nincs semmi baj. Tette a dolgát, ahogyan egy hithű haladóhoz illik. Emberileg azonban nem sok jót lehet várni tőle, amikor elfoglalja a fő a helyet a pulpituson. Orlić ugyanis nem az az ember, aki hajlandó másokat meghallgatni. Eddig pályafutása során számtalanszor szemére vetették, hogy műveletlenül állandóan a vitapartnerei szavába vágott, nem tűri az ellentmondást, a toleranciát pedig még hírből sem ismeri. Ha valahol összetűzést szimatolt, csak kevés esetben igyekezett kimaradni belőle.
Nos, a leendő parlamenti elnök bemutatásakor ezeket a tulajdonságokat úgy tüntették fel, mint fiatalos harciasságot, pedig ez inkább súrolja az önteltség és a gőg határát, mintsem egy olyan egyén fellépését, aki képes az együttműködésre. Márpedig a képviselőház üléseinek vezetése nemcsak fizikai munka és kötelezettség, hanem a hatalmaskodás megcsillogtatásának kimeríthetetlen lehetőségén kívül alapvetően az együttműködésről szól.
A helyzet iróniája, hogy Orlićot az a Milenko Jovanov mutatta be, akiről a későbbiekben még ejtünk néhány szót.
A demokraták elnöke szerint azonban ez a kettős választás is azt bizonyítja, hogy a hatalmi párt igencsak szűkölködik megfelelő káderekben. Nagyjából olyan helyzet állt elő, mint a lány és a fiú első randevúján, amikor is a srác a csaj elé tette a szelfivel készített fotóját, s azt mondta: „Ez van, ezt kell szeretni!” Ennek azonban, nemcsak politikai, de szélesebb körökben is van másik változata, miszerint „Eszed, nem eszed, mást nem kapsz!”
Külön misét érdemel a hatalmiak azon húzása, hogy nem kevesebb mint hét alelnöke legyen a parlamentnek. Valóban olyan gazdag ország vagyunk, hogy csőstül osztogathatjuk a jól fizető tisztségeket? Merőben más lenne a helyzet, ha Rejtő Jenő Sárga garnizon című regényéből vették volna át a megoldást, ott ugyanis az önbeiktatás módszere dívott. Mindenki az lehetett, ami akart. Kinevezhette magát vezérigazgatónak, főszerkesztőnek vagy bármi másnak. Egyetlen feltételt kellett teljesítenie: nem vonhatta ki magát a takarítás és a kőhordás alól, és nem kapott fizetést.
Mint fentebb említettük, a Szerb Haladó Párt frakcióvezetőjének pályafutása sem nevezhető egyhangú unalomnak.
Hét évvel ezelőtt még a Koštunica-féle Szerb Demokrata Pártban döngette Jerikó falait, és fennen hangoztatta, hogy Szerbia polgárai csak akkor lesznek szabadok, ha ők eltörlik az akkori (Szerb Haladó Párt-féle) rezsimet, de a régieket (értsd: Demokrata Pártot) sem engedik vissza a hatalomba. Mi több, a rendkívül szélsőséges nézeteiről ismert Dverivel szövetkezett, majd követelte saját elnöknője, nevezetesen Sanda Rašković Ivić leváltását, mert a hölgy a fővárosban és a székvárosban fel akarta bontani a Szerb Demokrata Párt és a Szerb Haladó Párt közötti koalíciós megállapodást. Ugyanabban az esztendőben kilépett a Szerb Demokrata Pártból, és kijelentette, hogy független képviselőként fog tevékenykedni. Mindössze három hónap múlva, jellemzően a választások előtt, tisztséget vállalt a Szerb Haladó Pártban.
Ez a szélkakaskodás azonban az ő jellemét és szavahihetőségét minősíti. A leginkább mellbevágó nyilatkozata azonban egy évvel korábban már bennünket, Tisza menti és észak-bácskai magyarokat érintett. A Szerb Demokrata Párt tartományi szervezetének elnökeként kijelentette, hogy „nyelvi őrjáratot” indítanak az említett két körzet túlnyomórészt magyarlakta településein annak érdekében, hogy megállapítsák, hány magyar polgár nem beszéli a szerb nyelvet. Vajon ezzel a listázással Jovanov azt is meg akarta állapítani, hogy ki tartozik az árja nemzethez?
Persze, ezt a törekvést akár meg is lehet fordítani, ugyanis, a családnevéből ítélve, elei jó régen a vidékünkre költöztek, tehát bőven volt idő és lehetőség a környezet nyelvét megtanulni. De ő ezt nem tette.
Az csupán hab a tortá(já)n, hogy abban az időben Vajdasággal kapcsolatban számos markáns megjegyzést tett: Vajdaság kirablása, Állam létrehozása az államban, A kiskapun visszatér az Osztrák–Magyar Monarchia, Szégyenteljes magyar szőnyeg, Pásztor támadása Vajdaság szuverenitása ellen, Szerb-e a vajdasági rendőrség?…
Nos, most ott tartunk, hogy a két akarnok eljutott a politikai csúcsig. Vajon mit várhatunk tőlük?
BOTH Mihály
