Az utóbbi két és fél évben, tehát a Covid-járvány megjelenése óta a különféle tömegtájékoztatási felületek (nyomtatott sajtó, tévé, rádió, internet…) főbb híreinek tömkelege jórészt erről szólt. Részletesen közölték a fertőzöttek, lélegeztetőgépen levők és az elhunytak számát, valamint azt, hogy melyik országban vagy városban vezettek be szigorú korlátozó intézkedéseket. Sok más téma teljesen háttérbe szorult.
Az eseményeket követő emberek úgyszólván elfásultak, s az utóbbi időben már szinte ügyet sem vetettek a különféle intézkedésekkel és adatokkal kapcsolatos híradásokra. Sajnos kiderült az ősi mondás, miszerint minden csoda három napig tart, illetve az ilyen nagy horderejű történések addig maradnak a figyelem központjában, amíg nem érkezik újabb figyelemfelkeltő eset.
Ez pedig február végén következett, amikor Oroszország (a régi, „primitív” dzsentri világban kötelező) hadüzenet nélkül lerohanta Ukrajnát. A véres, semmivel sem igazolható, egyáltalán nem titkolt területrabló hadjárat az agresszor által 5-6 napra tervezett hitleri blitzkrieg (villámháború) helyett az egész világra kiható nyomorúságba fulladt, s egyelőre nem is látni a végét. Érhető, hogy ezek az események nem hagyják hidegen az embereket, s szinte minden figyelmük erre összpontosul, főleg, ha a saját bőrükön (is) érzik a következményeket, mint például a szokatlanul nagyarányú pénzromlást, az árak egekbe szökkenését és az életszínvonal zuhanásszerű csökkenését. Márpedig éppen ezek a rendkívül kedvezőtlen jelenségek tapasztalhatók az Európai Unió csúcsszervei által elfogadott és alkalmazott, a világrész gazdaságát úgyszólván öngyilkosságba kergető intézkedések miett, amelyek eredeti célja az orosz gazdaság összeroppantása, de ez a „büntetést kiszabók” padlóra kerülésével is fenyeget.
Mindezek után és közepette az emberek figyelmét sajnálatos módon elkerülik a szülőket és a szűkebb/tágabb környezetet érzékenyen érintő dolgok, mint például a gyerekrablások és -gyilkosságok.
Ebben a témában olykor még a legmagasabb szervek is csaknem közömbösek, legalábbis erre lehet következtetni Igor Jurić Politika című napilapban megjelent interjújából. A tizenöt éves Tijana lányát a 34 éves Dragan Đurić surčini mészáros elrabolta, majd megölte. Igaz, a hosszadalmas büntetőeljárás befejezéseként negyven év börtönre ítélték, ez azonban aligha nevezhető elégtételnek, hiszen a teljes büntetésletöltése után, tehát 74 évesen életben marad, miközben a szülők életük végéig gyászolni fognak.
Ennél szerencsésebb véget ért egy tizennégy éves közép-szerbiai kislány kalandja, akit egy borbély rabolt el, de – szerencsére – életben hagyta. Ő is súlyos börtönbüntetést kapott.
Mindkét esetben a közvélemény által hatalmas nyomás nehezedett a törvényhozókra, az emberek tömegei ugyanis követelték az ilyen szörnyűségek esetében a halálbüntetés visszaállítását. Több évtizeddel ezelőtt volt erre példa. Egy Tisza menti városban raboltak el és öltek meg egy tizenkét éves kislányt. Akkor a szabadkai kerületi bíróság halálra ítélte a gyilkost, de ez az ítélet annyira megviselte az egyébként akkor közismert és tiszteletben álló bírót, hogy a meghozatala után levetette a talárt, és élete végéig ügyvédként praktizált.
Napjainkban egyre többen hiszik és vallják, hogy a gyermek Isten ajándéka, tehát úgy is kellene hozzá viszonyulni. Ez annál is inkább érvényes, hiszen a gyereket leginkább a szülők akarták, és nem fordítva. Ezzel ellentétben a mindennapi gyakorlatban azt tapasztaljuk, hogy éppen a szülők azok, akik szellemi korlátoltságuk miatt vagy szándékosan pokollá teszik az utódjuk életét.
Ma már nem tekinthető szabálynak, de tény, hogy elsősorban az elmaradott országokban, ahol egyébként meglehetősen nagy a népszaporulat, kevésbé igyekeznek megóvni vagy/és megfelelő szellemben nevelni a gyerekeket. Jó példa erre a közelmúltban Belgrádban történt eset, amikor egy kínai származású anya a nyílt utcán agyba-főbe verte a kislányát. Szerencsére a járókelők megmentették a bántalmazottat a súlyosabb sérülésektől, a „szerető” anyát a rendőrség őrizetbe vette, majd a bíróság le is tartóztatta. Okkal hisszük, hogy a büntetése nem marad el, s a szülői felügyeleti jogot is megvonják tőle.
Az ilyesmit elsősorban azok értik meg, akik mások brutalitása miatt vesztették el a gyereküket. Ezért érthető, hogy Igor Jurić életcélja, hogy a Bántalmazott és Eltűnt Gyerekek Központja megalakításával küzd a helyzet javítása érdekében. A fentebb említett interjúban azonban nem kis keserűséggel tette szóvá, hogy a közelmúltig tisztségében volt belügyminiszternél az együttérzésnek még a szikráját sem fedezte fel, pedig éppen elsősorban a rendőrség dolga lenne széles körű segítséget nyújtani a szóban forgó tragédiák megakadályozásában.
Azt sem lehet szó nélkül hagyni, hogy – néhány kivétellel – az igazságügyi szervek sem állnak mindig a feladatuk magaslatán. Olykor évekig elhúzódik egy-egy ügy, miközben az érintett szülők szinte tűkön ülve várják az eljárás végkifejletét.
Talán nem tűnik költőinek a kérdés, hogy vajon a rendőrök, ügyészek, bírák akkor is hagynák évekig a fiókban porosodni a tárgyat, ha az ő gyerekükről volna szó? Erre nem érdemes választ keresni, csupán abban kellene reménykednünk, hogy minél előbb kikerülnek a gyerekek a felnőttek brutalitásának célkeresztjéből.
BOTH Mihály