A gyors intézkedés nagyon fontos
Az új évet illik jó hírrel és biztató elszántsággal kezdeni, ahogy az „Adjon isten minden jót” kezdetű regösénekekben is tették eleink. Persze jó hírt csak akkor lehet hozni, ha ilyennel szolgálnak azok, akikre hivatkozni szoktunk, és hatással vannak a jelenünkre és jövőnkre, mert modern emberként mára jócskán elszakadtunk az egyéni (legfeljebb szűk közösségi, pl. családi) létformától, és a közérzetünk, a személyes boldogulásunk, sőt – ne vegyük túlzásnak –, akár a fennmaradásunk feltételeit is a társadalom, nem utolsósorban a „mindenható” állam alakítja.
Így már azt is örömmel olvastuk, hogy az oktatásirányítás komolyan vette az iskoláinkban egyre inkább eluralkodó erőszak mihamarabbi megfékezésének fontosságát, és egyúttal (vagy inkább?) a „trsteniki esetként” elhíresült gátlástalan duhajkodás által kiváltott szokatlanul hangos közfelháborodás „kezelését”.
És bár a rendezésben központi kérdés volt a tanügyi dolgozók jogi helyzetének megszilárdítása (a közfeladatot ellátó személy státusának megadása), már a legelején látni lehetett, hogy ehhez hiányzik az állami hajlandóság, sőt a közvélemény kellő pártfogása is. Csaknem egyértelművé vált ugyanis, hogy a hazai jogrendben a „hivatalos személyt” megillető privilégiumokat az állam a saját „tartóoszlopai” (rendőrség, katonaság, képviseleti és kormányzati tisztségviselők stb.) számára tartja fenn. Ebbe a kategóriába „mezei” pedagógusok hada nem fér bele.
Úgyhogy érdemi párbeszéd nem is indult a kérdésről. Helyette a kormány népes bizottságot állított fel azzal a feladattal, hogy december 20-áig pontosítsa a módosításra szoruló jogszabályok listáját, és állítson össze egy javaslatcsomagot azokról az intézkedésekről, amelyekkel el lehetne érni az iskolai erőszak megelőzését és leállítását. („Ha nem tudsz valamit megoldani, akkor hozz létre egy bizottságot!” – tartja a régi mondás, amely immár a Kezdő menedzserek kézikönyvének egyik kulcsmondata is.)
A jó hír voltaképpen az, hogy a bizottság határidőre elvégezte a rá bízott feladatot, és kidolgozott egy sor intézkedési javaslatot, sőt, 24-éig meghatározta azt is, mely jogszabályokon kell módosítani a javaslat életre keltéséhez. Ezek szinte egytől egyig minisztériumi hatáskörbe tartozó szabályzatok, utasítások, szakmai útmutatók stb., így különösebb jogalkotási procedúrát nem igényelnek, tehát várhatóan a második félév kezdetéig elkészülnek, és a jövő tanév elejétől alkalmazni is kell.
Lesznek-e következmények?
A jegyzetíró szempontjából az számít jó hírnek, ha beigazolódik, hogy meglátásai és előrejelzései nem légből kapottak.
Ha még emlékeznek rá az olvasók, mind a trsteniki, mind a vele nagyjából azonos időben történt szabadkai erőszak kapcsán azt találtuk írni: „Mindkét esetben fiatalkorúak az elkövetők, és a jelenleg hatályos jogszabályok szerint a cselekményükhöz viszonyítva különösebb következmények nélkül fogják megúszni.”
Pedig mindkét esetben súlyos következményekkel járt az erőszak: a trsteniki tanárnő, aki alól egy egész osztály hangos hahotája közepette kirúgták a széket, csak a szerencsének köszönheti, hogy súlyosabb sérülések nélkül megúszta, a szabadkai fiúnak viszont, akit egy diáktársa bántalmazott, el kellett távolítani a lépét.
A trsteniki ügy, vélhetően, mert tanár ellen követték el, jóval nagyobb visszhangot kapott a szerbiai közvéleményben a szabadkainál, bár – ha ilyeneket egyáltalán össze lehet hasonlítani – utóbbi súlyosabb, életveszélyes következményekkel járt. Igaz, Ružić tanügyminiszter szerint a szabadkai beleset „szerencsére jól (?) végződött”.
Nos, előrejelzéseink beigazolódtak. Annak dacára, hogy a trsteniki ügyben a miniszter már-már személyesen sugallta a vétkes középiskolások kicsapását, és az iskola villámgyorsan meg is hozta ezt a döntést, az elkövetők mind a mai napig az iskola diákjai, sőt, továbbra is rendszeresen járnak tanításra egyikük kivételével, akit rögtön az incidens megtörténtekor maguktól kiírattak a szülei, így egy másik középiskolában folytatja a tanulmányait.
Az elvileg „kizárt” másik két tanuló azért járhat továbbra is zavartalanul iskolába, mert a kizárásról szóló döntés nem jogerős, így nem is lehet végrehajtani, az egyik diák ügyvédje ugyanis eljárási hibák miatt fellebbezett. Arra hivatkozott, hogy a hatályos protokoll szerint a kizárást megelőzően tanári felügyelet mellett közhasznú munkát kellett volna kiszabni az elkövetőknek, és műhelymunkák sorozatán át támogatást nyújtani számukra, de ez elmaradt.
Az eljárás így jócskán elhúzódhat, a tanév vége pedig gyorsabb ütemben halad előre, mint ahogyan a bürokrácia és az igazságszolgáltatás malmai őrölnek. Így nem sok kétség fér hozzá, hogy ezt a tanévet helyben fogják végigjárni, sőt, a kizárásról is valószínűleg a bíróság hoz majd végleges döntést, Jó esetben másfél, de akár két éven belül. Addigra be is fejezik az iskolát. „Tresla se gora, rodio se miš.” – mondja egy szerb közmondás. (Remegett a hegy, született egy kisegér.)
Az illetékes ügyészség ugyan bírósági eljárást kezdeményezett az ügyben, de, mint közölték, „az eljárás érzékenysége és az eljárásban részt vevők jogainak védelme miatt nem tudják nyilvánosságra hozni azokat a javaslatokat, amelyeket a szóban forgó ügyben a bíróság elé terjesztettek”.
A szabadkai általános iskolás elkövető esetében még egyértelműbb a helyzet. Ő legfeljebb pár óra közhasznú munkával, esetleg egy komolyabb „Nono!”-val felérő megrovóval számolhat.
A sértett fiú apja maga tereli jogi útra a dolgot. Jó eséllyel sikerrel is jár majd az iskola ellen, és kellő ügyvédi segédlettel tetemes összegű kártérítést vasalhat be az intézményen objektív felelősség alapján. A fiatalkorú elkövető és szülei ellen vélhetően nem indít eljárást, mert eléggé esélytelen kísérletnek tűnik, a jelenlegi bírósági gyakorlatban ugyanis szinte lehetetlen bizonyítani a szülő felelősségét a gyermek által elkövetett cselekményekben.
Így tehát az erőszaktevő is és a szülei is megússzák viszonylag enyhe következményekkel. BERETKA Ferenc
