Van, ami valaminek látszik, mégsem az. Különösen a politika világában. Mit jelent például az, hogy „béke“?

@ko = Hosszú évek óta kísért a gondolat, hogy a közokatásban sürgősen be kéne iktatni egy új tantárgyat, amely a politikai kommunikáció dekódolásáról szólna. Amennyire a testünk számára dukál a C- vagy a D-vitamin, ugyanígy van szüksége az elménknek emerre a képességre.

Itt van például a vértől csatakos ukrajnai orosz invázió. Nyilvánvaló, hogy megosztó témát jelent – bizonyos társadalmi törésvonalak mentén. A jellemzően Moszkvának lekötelezett szélsőséges és/vagy populista formációk részéről halljuk azt a „békemantrát“, mely szerint a nyugati fegyverszállítmányok csupán elnyújtják a háború hosszát. Ezek a hangok mindössze azt felejtik el – kivétel nélkül – megemlíteni, hogy az orosz erőknek is minimum hasonlóképp kéne tenniük, vagyis kvázi nem kéne fegyvereket küldeniük a saját csapataiknak. Illetve jó volna visszatakarodniuk az általuk korábban több nemzetközi szerződésben is elismert és garantált ukrán–orosz határ mögé. Azért is kellene ezzel bíbelődniük a szélsőségeseknek/populistáknak, mivel ők általában a szuverenitás nagy bajnokai, míg Ukrajna ilyen téren faktikusan nem csinál mást, mint védi azt. No tehát, az ilyen feltételek melletti „béke“ behódolást jelent az orosz fegyveres akaratnak, amely, mint látjuk, nemigen válogat a társadalom pacifikálásának eszközeiben. Az ukrán politika iránti szkepszis nyilvánvalóan indokolt, ám szemernyi jele sincs annak, hogy valamiben is jobb volna az orosz „kínálat“ – mi több, épp ellenkezőleg. S igen, civilizációnk jelenlegi fokán van még olyan is, hogy fegyverrel kell védeni a békét és a puszta megmaradást. Például egy hordával szemben.

Miről van itt szó tulajdonképpen? A fogalmak meghekkeléséről. Tengernyi párt műveli ezt szerte a világon. Senki sem akkora idióta, hogy ne azt gondolja a „békéről“, hogy az nem valami jó és abszolúte kívánatos dolog. Meglehetősen erős az önsúlya. A trükk innentől kezdve egyszerű: pajzsként magunk előtt tartva a fogalmat úgy beállítani, hogy az álláspontunkat valamiért nem teljesen osztókat háborúpártiakként tüntessük fel – s még véletlenül sem egy átfogó, konstruktív megoldást kínálni. A mutatvány pedig működik, pláne akkor, ha meglevő társadalmi berögződéseket szolgál ki: például a teljesen érthető békevágyat, de nemcsak azt, hanem esetleg a nem is annyira rejtett Putyin-kultuszt, az erős vezető vágyképét, az ukranofóbiát és így tovább.

Aztán ott vannak az olyan tudományos fogalmak, amelyeket kiforgat és megerőszakol a politikai kommunikáció, például a migrációt/migránst és a gendert. Az előbbi nem mást jelent, mint emberek bizonyos értelemben vett mozgását a térben valamilyen célból. A migráns pedig az, aki ezt az egészet végzi. Voltaképp rendkívül általános fogalmak ezek, esetükben indokolt az óvatosság és a pontosabb fogalmak használata. A politikának azonban egy egyszerű lózungra van szüksége, legfeljebb elérakja az „illegális“ jelzőt – arra pedig tesz, hogy mi volna a pontos, leíró fogalom. A politikailag hasznos terminusnak sűrítenie kell a politikailag használható és manipulálható ellenszenvet! Ami meg a gendert, vagyis a társadalmi nemet illeti, azért is válhatott közkeletűvé, mert a nemi diszkrimináció által sújtott csoportok úgymond voltak annyira szemtelenek, és szóvá tették az őket megnyomorító társadalmilag/kulturálisan beágyazott sérelmeiket. Nem szép dolog ugyanis, ha például egy nő, más esetekben pedig egy homoszexuális személy mivoltát valamik és valakik degradálják. Nos, kik facsarták ki a fogalom lényegét? Pont ezek a valamik és valakik. Az ő szemüket csípi a gender, nem másét.

Persze, ne ragadjunk le csak a tájainknál, meg a tágabb Kelet-Európánál. Ott volt például az 2003-as iraki invázió, amelyet az agressziót indító amerikai vezetés (többek között) azzal próbált meg racionalizálni, hogy demokráciát exportálnak. És így tovább, nyargalhatunk hátrébb a történelemben, látván, hogy a legkülönfélébb politikai erők (államok, egyházak, pártok, hadurak, mágnások, földesurak, királyok, fejedelmek stb.) mégoly magasztos fogalmakat is mily‘ könnyen használták arra, hogy az ember ember fölött gyakorolt hatalmát szentesítsék. Vagyis: dumálhatunk bármiféle magasztos elvekről és eszmékről, megette a fene, ha ezzel csak a mocskos hatalmi akaratot leplezik és teszik elfogadottá az illetékesek. Ma már eleget kéne tudnunk erről a jelenségről, de úgy tűnik, kollektívan még végig kell ülni néhány történelmi tanórát.

Ha azt gondoljuk, a probléma hasonlít a „fából vaskarikát“ problémájára, akkor nem tévedünk nagyot. Mélyen a politika és a hatalom mélyeire kell alászállnunk, s onnan látható, ettől nem egykönnyen szabadul meg az emberiség. Még a fejlett liberális demokráciák is szenvednek attól, hogy a (köz)gondolkodást bizonyos csoportok szinte megerőszakolják. A despotikusabb államokban azonban ez heveny fertőként tenyészik, s legszívesebben még a gravitációs állandót, a meiózist vagy fotoszintézist is arra kényszerítenék, hogy a maguk érdekét szolgálja. Sőt, alighanem kényszerítik is. Más szavakkal: mennél tekintélyelvűbb egy politikai rendszer és társadalom, annál torzabban fogja látni és láttatni a valóságot. Innen nézve nem kérdés az sem, miért nincs szükség orosz „békére“ Ukrajnában vagy a régióban – mivel az mindent jelent, csak békét nem.

VATAŠČIN Péter