Nagyszombaton éjszaka a feltámadás miséjében mondott homíliájában a pápa Galileáról, a feltámadt Úrral való találkozásunk helyéről elmélkedett, ahová mindnyájan igyekezünk, ki-ki saját meghívásának Galileájába, mely egyszerre belépés a jövőnkbe, és visszatérés meghívásunk kezdetéhez, az első szeretethez.

Jézus Galileában várja az övéit

A világtörténelem eseményének az első hírnökei az asszonyok. Ők húsvét hajnalán a sírhoz sietnek. Útjuk irányt vált, amikor megtekintik az üres sírt, „visszafordulnak, otthagyják a sírt, és futnak, hogy a tanítványoknak új utat hirdessenek: Jézus feltámadt, és várja őket Galileában. Az asszonyok lelkében megtörtént a húsvét, ami „átmenetet” jelent, hiszen ők valóban átmennek a sírhoz vezető szomorú útból a tanítványok felé vezető örömteli futásba, hogy ne csak azt mondják nekik, hogy az Úr feltámadt, hanem hogy van egy kitűzött célpont, Galilea. Ott van a találkozás a feltámadottal, oda vezet a feltámadás. A tanítványok újjászületése, szívük feltámadása Galileán megy keresztül. Lépjünk be mi is a tanítványoknak ebbe az útjába, amely a sírtól Galileába vezet” – kérte a szentatya.

A lepecsételt sírok kísértései

Az evangélium szerint a sírhoz siető asszonyok azt hiszik, hogy Jézus a halál helyén van, és mindennek örökre vége. Néha velünk is megesik, azt gondoljuk, hogy a Jézussal való találkozás öröme a múlté, miközben a jelenben főként lepecsételt sírokat ismerünk, csalódásainkat, keserűségeinket és bizalmatlanságainkat, hogy „már nincs mit tenni”, „a dolgok soha nem fognak változni”, „jobb napról napra élni”, mert „nincs bizonyosság a holnapról”. Mi is, ha elfogott bennünket a fájdalom, ha nyomasztott a szomorúság, ha megalázott a bűn, ha megkeserített valami kudarc, mindnyájan megtapasztaltuk a fáradtság keserű ízét, és láttuk örömeink elhalványulását a szívünkben.

 Ne maradjunk az üres síroknál  

A pápa rámutat arra a tapasztalatunkra is, hogy a mindennapi élet vezetése során néha belefáradtunk abba, hogy kockára tegyük magunkat egy olyan világ gumifala előtt, ahol, úgy tűnik, mindig a legokosabbak és a legerősebbek törvényei érvényesülnek. Máskor tehetetlennek és csüggedtnek éreztük magunkat a gonosz hatalmával, a kapcsolatokat szétszakító konfliktusokkal, a számítások logikájával, a társadalmat irányítani látszó nemtörődömséggel szemben, továbbá a korrupció rákfenéjével, az igazságtalanság terjedésével és a háború jeges szelével szemben. Amikor pedig szembenéztünk a halállal, mert elragadta tőlünk szeretteink édes jelenlétét, vagy mert betegség vagy egyéb csapásban sújtott, akkor könnyen áldozatai lettünk a kiábrándultságnak, és elapad reményeink forrása. Ilyenkor a mi útjaink megállnak a sírok előtt, mozdulatlanok maradunk, és csak sírva ismételgetjük a „miért”-jeinket.

@k = Az asszonyok húsvétkor nem bénulnak le a sír előtt

A megdermedés helyett elhagyják a sírt, majd a tanítványokhoz sietnek, és elmondják nekik az örömhírt, mely örökre megváltoztatja az életet és a történelmet: Krisztus feltámadt! Másfelől jelzik nekik az Úr kérését: menjenek Galileába, mert ott meglátják őt. Ferenc pápa szerint ez két dolgot is jelent: egyrészt kilépést az emeleti teremből (utolsó vacsora terme), másrészt pedig – „és ez nagyon szép”, mondja a pápa – azt jelenti, hogy vissza kell térnünk az eredethez, mert minden pontosan ott, Galileában kezdődött. Ott találkozott az Úr a tanítványokkal, és ott hívta meg őket, ezért Galileába menni annyit jelent, mint visszatérni az eredeti kegyelemhez, visszanyerni a reményt újjáteremtő emléket, a „jövő emlékezetét”. Az Úr húsvétja arra indít minket, hogy haladjunk előre, lépjünk ki a vereség érzetéből, hengerítsük el a követ a sírokról, ahová gyakran bezárjuk a reményünket, hogy bizalommal tekintsünk a jövőbe, mert Krisztus feltámadt, és megváltoztatta a történelem menetét. Ám ehhez az Úr húsvétja visszavezet bennünket a kegyelmi múltunkba, visszavezet Galileába, ahol a Jézussal való szeretettörténetünk elkezdődött, ahol első meghívásunkat kaptuk. Most azt kéri, éljük újra a pillanatot, a helyzetet, az élményt, amelyben egykor találkoztunk az Úrral, megtapasztaltuk a szeretetét. A feltámadáshoz, az újrakezdéshez, az utazás folytatásához mindig vissza kell térnünk Galileába, az ő élő emlékekhez. Ám ahhoz, hogy járjunk, emlékeznünk kell; ahhoz pedig, hogy reménykedjünk, táplálnunk kell az emlékezést. Ebből adódik a felhívás: emlékezzünk és járjunk! Ha visszaszerezzük első szeretetünket, az Istennel való találkozásunk meglepetését és örömét, akkor előrehaladhatunk.

„Emlékezz Galileádra, és menj a te Galileád felé” 

– biztatott a pápa a beszéde utolsó részében. Emlékezzünk tehát Galileánkra, a mi Galileádra, meghívásunkra, Isten szavára, annak a lélekben szerzett erős megtapasztalására. Mindenki tudja, hol van a saját Galileája, mindegyikünk ismeri saját belső feltámadásának helyét, mely aztán mindent megváltoztatott. (…) Emlékezz Galileádra, és elevenítsd fel ma. Menj vissza az első találkozáshoz. Húsvét ereje ma arra hív, hogy elhengerítsük a csalódások és a bizalmatlanság szikláit. Az Úr – aki a bűn és a félelem sírkövei elhengerítésének a szakértője – meg akarja világítani szent emlékedet, legszebb emlékedet, jelenvalóvá akarja tenni azt az első találkozást ővele. Emlékezz, és járj, térj vissza hozzá!

HARMATH Károly (Forrás: Vatican News – Vértesaljai László SJ)