„Nincs szervezett bűnözés rendőrégi segítség nélkül.” „Az igazság mindig ott van, ahol a hatalom.” (Robert Yugovich volt maffiózó, ma topolyai vállalkozó)

A demokrácia ikertestvére: az állami diktatúra

Egy féltudományos meghatározás szerint a demokrácia valójában az intézmények diktatúrája.

A világon mind több a diktatúra, és mind kevesebb a demokrácia, még olyan országokban is, amelyekre ez korábban nem volt jellemző.

Durvább formája a demokráciára vágyók bebörtönzése és meggyilkolása. Az enyhébb, amikor törvényhozással „szentesítik” a hatalmi elit egyeduralmát, önkényét. A végeredmény ugyanaz.

Az emberek közül sokan a diktátorokra szavaznak. Úgy érzik, hogy akkor nem kell gondolkodniuk vagy bármit tenniük. Majd a diktátor mindent kitalál és elintéz nekik és helyettük. Neki hisznek – a demokratikusabb és igazságosabb életet ígérő ellenzéknek nem.

Nem baj, hogy a diktatúra csal a választásokon, zsarol, megfélemlít, a tájékoztatásban hazugságokat terjeszt, szeretjük, mert a mi szavazataink segítették hatalomra. Így válik lassan a bennünket tönkretevő diktatúra a saját gyermekünkké. Családtagunknak tekintjük, s bár nem tudjuk szeretni a sanyargatását – a gyermekünket ringatni kell, bármennyit sír a bölcsőben, és piszkít a pelenkájába. Türelmesen tisztogatjuk és szagoljuk. Idővel könnyebben és jobban hozzászokunk, mint a demokráciához és a szabadsághoz.

A halálba küldő „demokrácia”

A józanabb politikusok is elismerik: a demokrácia nem jó, de nincs ennél jobb. Másként fogalmazva: a demokrácia jó, ha józanul és hasznosan élnek, nem pedig visszaélnek vele.

Amikor a nép kárára használják, akkor a demokrácia vadhajtásiról beszélünk. Mind több van belőlük. Nekem egy különösen szemet szúr: amikor a nép által (úgymond demokratikusan?!) megválasztott vezetők a háborúba, a halálba küldhetik a népüket (nem az édes gyermekeiket vagy önmagukat)! Miközben a küldőknek a hajuk szála sem görbül meg.

Háborúznak, ölnek – úgymond annak érdekében, hogy az illető megtámadott országban kialakítsák a demokratikus viszonyokat! Pocsék.

A demokrácia szó eredendően néphatalmat, népakaratot jelent. Nagyon kevés olyan ország van, ahol ez a kifejezés fedi a valóságot. Már nem szeretem ezt a kifejezést. Hamis, hazug lett.

A normálisan gondolkodó ember nem szereti a hazugságot, a politikának pedig ez a fegyvere. A hatalom gátat vet az igazságnak. Elhallgatja, meghamisítja a valóságot. A honi sajtót leuralja, így az igazság nem kerülhet napvilágra. A hatalom erre följogosítva érzi magát. A véletlenül kiderült igazságról gátlástalanul és agresszíven hallgat.

Szakonyi Károly magyar író mondja, hogy „az ember elsősorban magának ír. Öngyógyításként”. Ábrándozom: ha a szavazópolgárok öngyógyításként tájékozódnának, mérlegelnének, és ezáltal a választások révén a „vadhajtásokat” eltávolítanák: elvégezhetnék ezt az öngyógyítást.

Pénzügyi alkoholizmus

Valamikor még csodálkoztam azon, hogy az úgynevezett „banánköztársaságok”, azaz a nagyon szegény országok dollármilliárdokat költenek fegyverre, miközben a nép éhezett, embertelen körülmények között élt. Az emberpusztítás fontosabb volt az életkörülmények javításánál.

Azon nem csodálkoztam, hogy Jugoszlávia sokat költött a hadseregre és fegyverekre, mert alapvetően volt rá pénze. Ebből semmi hasznunk sem lett, de legyen ez Tito és a vezérkara számára bocsánatos bűn. Nem az egyetlen, de nem is a legnagyobb.

Most nem csodálkozom, hanem mérgelődök. Szerbia mostanában kétmilliárd dollárt költ fegyverkezésre. Ez csupán, amit közölnek (főleg a külföldi szakmai újságok). Ki tudja, mennyi a valóság! Miközben mi, laikusok is tudjuk: Szerbiát senki sem akarja katonailag megtámadni és megszállni. Ezzel együtt a nem is annyira távoli múltból tudjuk: ha Szerbia próbál katonailag hetvenkedni, van külföldi erő, amely megfékezi. Legfeljebb politikailag kekeckedhet, de a fegyverkészletét nem vetheti be.

A lényeg mindebben nem is hadászati: Szerbiának nincs kidobni, elherdálni való pénze, amivel nem tud mit kezdeni. Az országvezetés milliárdos hiteleket vesz fel: fegyverre is! Legalább ezen lehetne takarékoskodni.

Egyszer minden kölcsönt vissza kell fizetni. Ja, hogy akkor már nem ez, hanem egy másik hatalom lesz? Igaz. A nép („unokáink”, ahogy mondani szoktuk) azonban megmarad. Mind kevesebben. Az egy főre jutó adósság a lakosság csökkenésével – nő.

Amikor valaki ilyen esztelenül és korlátlanul veszi föl a kölcsönöket a „hazának” (s egy részét eltékozolja), arra korábban azt mondtuk, „részeg milliárdosként viselkedik”. Van azonban a szakzsargonban egy másik kifejezés, a pénzügyi alkoholizmus. Nagyon találó. A részeg milliárdos kijózanodik, észhez tér, viszont a pénzügyi alkoholista kigyógyíthatatlan. Mind több italra van szüksége, hogy a megszokott mámor állapotát elérje.

Ezt nevezik az állam túlzott eladósodásának, amiről 1-2 ember dönt, de több millió polgár fizeti vissza. A felelősök addigra mélyen a föld alatt lesznek, de a visszafizetési kötelezettségen ez mit sem változtat.

 MISKOLCZI József