Ó, idők, ó, erkölcsök! (Cicero)
Egy pillanatra az egész országot megrázta a kettős tragédia, amilyen térségünkben, legalábbis ekkora méretben, még nem történt. A normális ember azt gondolhatta/gondolhatja, hogy hetek, talán hónapok fognak elmúlni, mire felocsúd a nép (és nem csak az államalkotó nemzet), hiszen minden normális szülő arra gondolhatott, hogy ugyanez vele, az ő gyerekével is megtörténhetett volna. És akkor…?
Még rágondolni is rossz, hogy milyen lelkiállapotban lehetnek azok az anyák, apák, nagyszülők, akik legkedvesebbjüket vesztették el, hiszen természetellenes dolog, ha a szülő kénytelen a gyerekét eltemetni. Ezt még a legelmaradottabb népeknél is tiszteletben tartják, s lehetőségeiktől és szokásaiktól függően igyekeznek legalább lelki támaszt nyújtani a gyászolóknak.
Szerbia azonban a korlátlan lehetőségek (és helyzetek) országa. Itt még az erőszakos halál miatt gyászolók sem számítanak, csak a korlátlan hataloméhség. Mert ha nem így lenne, mivel lehetne magyarázni azt, hogy a tizenhét áldozat közül az utolsót még nem is helyezték örök nyugalomra, az ellenzéki pártok egy része máris lecsapott a lehetőségre. A képviselőház elé hívta az embereket, hogy tiltakozzanak az egyre jobban elharapódzó erőszak ellen. Alapjában véve ez rendben is volna, de a jelek szerint igen rövid az emlékezetük, hiszen amikor ők voltak hatalmon, akkor is történt néhány jóval enyhébb kimenetelű ámokfutás, és akkor nem kérték az embereket, hogy tiltakozzanak.
Egyébként az eddigi sokéves tapasztalat bizonyítja, hogy az ily módon feltüzelt nép közé szinte mindig beszivárognak a labdarúgó-mérkőzésekről jól ismert elemek, akiknek egyetlen céljuk van, mégpedig a balhézás. Az utóbbi harminc évben őket mindegyik hatalom megtűrte. Mi több, az is kiderült, hogy velük végeztette/végezteti el a piszkos munkát. Mert ha nem így lenne, vajon hogyan történhetett meg, hogy a Partizan stadionjának lelátói alatt levő helyiségeket bűnözők bérelhették, akiktől nem állt messze a kábítószer- és fegyverkereskedelem, a prostitúció, a zsarolás és a gyilkosságok sem? Ebből a szempontból igaza van a jelenlegi ellenzéknek, hogy útját kell(ene) állni az egyéni és a szervezett bűnözésnek, valamint a huliganizmusnak.
A megoldás eléggé kézenfekvő, hiszen a bűnüldöző és az igazságügyi szerveknek nem szükséges feltalálniuk a meleg vizet. Jó példa volt Angliában a „szurkolók” megzabolázása, ugyanis nem múlhatott el mérkőzés a randalírozásuk nélkül, mígnem Margaret Thatcher akkori kormányfő (a Vaslady) egyik napról a másikra elrendelte, hogy a stadionokban a találkozók idején rögtönítélő (statáriális) bíróság működjön, és a tetten ért bitangokra többéves börtönbüntetéseket szabjon ki. Ezt követően egyenesen a büntetésvégrehajtási intézetbe szállították őket, és a büntetés harmadolásának lehetősége nélkül kénytelenek voltak leülni a rájuk szabott kvótát. Azóta rend van a szigetország stadionjaiban. Hogy a kluboknak ez mennyire fájt, arról hűen tanúskodik az a tény, hogy Thatcher 2013-as halálakor egyetlen első osztályú klub meccsén sem volt gyászszünet…
Ezzel szemben nálunk a „szurkolók” képviselőit még a klubok legszűkebb vezetőségébe is beválasztják, s ha a bitangoknak arra szottyan kedvük, akár az edzőt vagy az elnököt is meneszthetik. Ilyen körülmények között aligha képezhet meglepetést, hogy az utcára vonuló tüntetők közé „spontán” módon a törvény túloldaláról szabadultak is keverednek, s provokálják a rendfenntartó erőket, amelyek hatásköre meglehetősen korlátozott, holott nem ritkán alapos okot lehetne találni a keményebb fellépésre.
A hatalommal szemben álló politikai erők egyes képviselői önmagukat megcáfolják a különféle kijelentéseikkel. Ha érdekeik úgy diktálják, kemény szavakkal felróják a hatalomnak, hogy semmit sem tesz a közbiztonság érdekében, vagyis alig látni rendőrt az utcákon, máskor pedig éppen azt kifogásolják, hogy sok az egyenruhás. Kit tud ezen a következetlenségen eligazodni?
Az is meglehetősen szembetűnő, hogy a vračari tragédiával kapcsolatban megszólaltatott ügyvédek, pszichológusok, szociális dolgozók mélyrehatóan elemzik, hogy vajon a tizenhárom és fél éves elkövetőket szabad-e megbüntetni, hiszen „ők még kiforratlan egyének”, vagyis nincsenek tisztában tettük lényegével.
Talán nem felesleges a kérdés, hogy vajon ugyanezek a „szakemberek” akkor is így vélekednének, ha az áldozatok között lenne az ő gyerekük is, hiszen aligha van nagyobb sorscsapás, amikor a szülő kénytelen a saját gyerekét temetni.
Ezek a hataloméhes gátlástalanságok egyre gyakoribb feltünedezése után keserű szájízzel állapítható meg Cicero híres mondása:
O tempora, o mores! (Ó, idők, ó, erkölcsök!)
BOTH Mihály
