Békés nemzet vagyunk, tehát egészen természetes, hogy a fegyverekről és a fegyvergyártásról csak nagyon ritkán beszélünk. De akkor igen sokat, és általában megdöbbenve tapasztaljuk, hogy például száz polgárra 40 fegyver jut, és több mint egymillió golyó van magántulajdonban. Nemcsak ez a baj, hanem az is, hogy gyakran, sőt mind gyakrabban használják is ezeket a fegyvereket és golyókat. Közben néhány érdekes kérdés is felmerül. Miért kell, hogy fegyvere legyen valakinek? Meg akar ölni valakit, fél valakitől, vagy fegyveres rablásból él? Szerbiában állítólag mindenki teljes biztonságban tudhatja magát, és a nagy többség csak azért tart fegyvert, hogy lakodalomban, születésnapon, újévkor, esetleg a labdarúgó-válogatott győztes gólja után a levegőbe lőjön.

Van olyan megnyugtató indoklás is, hogy lovas nemzet, illetve fegyverszerető emberek vagyunk, és úgy illik, hogy a fiókban ott álljon egy pisztoly – amelyet talán még kezelni sem tudunk. Emlékszem, gyermekkoromban, az ’50-es, ’60-as években csak egy rendőr szolgált a szülőfalumban (aki még további három kisebb faluban is ügyelt), és csak neki volt pisztolya, amelyet lelkiismeretesen tisztogatott és fényesített. Évente egyszer vagy kétszer azonban a gyerekek segítségével értesítette a falu lakóit, hogy másnap délelőtt 10 óra tájban az évi pisztolypróbát tartja 5-6 lövés erejéig, ne ijedjenek meg, ha lövéseket hallanak. A lakodalmakban is inkább kurjongattak lövöldözés helyett.

Mostanában a sajnálatos iskolai tragédia kapcsán ismét és igen nagy hévvel vita indult a fegyvertartásról: kinek van engedélye, és hányan tartanak fegyvert engedély nélkül? A leghangosabb maga az államelnök volt, aki azonnal, minden parlamenti vita nélkül elrendelte, hogy Szerbiában az elkövetkező két évben tilos fegyvert eladni, illetve vásárolni. Fegyvergyártó iparunk ennek kétségkívül nem örül, de vigasztalásként ott a külföldi piac – hogy csak Ukrajnát említsünk. Ezekkel a nálunk gyártott fegyverekkel mások lövöldöznek és gyilkolnak. Mi ártatlanok és békepártiak vagyunk.

Azt is mondhatnánk, hogy a legfőbb bűnös az, aki a fegyvert gyártja és eladja. És természetesen az az államvezetés, amely ezt megengedi, és lehetővé teszi. A fegyvergyári munkások természetesen nem gyilkosok, de a gyilkos fegyvert ők gyártják. Ők és családjuk ebből élnek. Persze tankok és ágyuk helyett traktorokat és kombájnokat is lehet gyártani, de úgy látszik, az előbbi kifizetődőbb. Aztán minek a fegyver, ha nincs háború? Háború sajnos mindig akad – vagy inkább kirobbantanak valahol, aztán pedig szinte ömlenek oda a békeszerető országok fegyverszállítmányai. Valamelyik európai ország például olyan tankokat küldött segélyként Ukrajnába, melyeket nem tudtak használni. Az is lehet azonban, hogy éppen ez volt a békeszándék.

Szóval csúnya és kellemetlen dolog a fegyver, mégis gyártjuk. Sőt már a kisgyerekek játék tankokkal, puskákkal, műanyag géppisztolyokkal játszhatnak – nem beszélve a film és a televízió hatásáról. És talán a nagybetűs élet is így akarja: a háborúk után jön az újjáépítés, a jobblét, a fejlődés. Meg természetesen a béke, amelyért harcoltunk, életeket és egész városokat feláldoztunk. Én legszívesebben azt mondanám, hogy: megette a fene azt a békét, amelyért gyilkolni, bombázni és rombolni kell. A béketárgyalások csak akkor jönnek számításba, amikor a golyók kezdenek elfogyni.

Egyelőre tehát szó sem lehet a fegyverek betiltásáról, még a magánkézben lévő fegyverekéről sem. A mi államfőnk csupán arra kérte a fegyvertulajdonosokat, hogy a gyerekek miatt tartsák külön egymástól a fegyvert és a töltényt, illetve a golyókat. Mondjuk, a pisztolyt a padláson, a töltényt a pincében. És ha éjjel jön a tolvaj, akkor egy pillanat türelmet kérünk tőle, hogy felszaladjunk a padlásra a fegyverért és le a pincébe a töltényért. Aztán jöhet a fegyveres rablás elhárítása.

NAGY Nándor