Kárpátalján és Vajdaságban – hogy a kisebb közösségeket most ne említsük – nem kell már sokat várnunk arra, hogy szinte a teljes súlytalanságig eljelentéktelenedjen a magyar politikai érdekképviselet, legalábbis ami a választói bázist illeti. Erdélynek és Szlovákiának még vannak (elvileg) tartalékai, ám a tendencia ott sem nagyon fest máshogy.

Erdélyben és Vajdaságban látszólag jónak tűnik a helyzet olyan értelemben, hogy a vezető pártok bizton számíthatnak kormánytagságra. Ennek okai gyökeresen különböznek, mivel Románia turbulensebb közélete teljesen más, mint a tekintélyelvű populizmusba ájult Szerbiáé, ahogyan a választói bázisok állapota is máshogy fest – ám tény az, ami tény. Az RMDSZ és az VMSZ is részesül a végrehajtó hatalomból. A számban második legjelentősebb szlovákiai közösségben jelenleg krónikus káosz uralkodik. Ugyanakkor mindhárman közösek abban, hogy nem diktálják, csupán elszenvedik a feltételeket. Annak potenciálja, hogy akármelyik fajsúlyosabb pártjuk határozza meg a játékszabályokat, egyre fakul. Ezt azonban csak (nagyobb) részben okozza a alacsony születésszám, a magas halálozás és elvándorlás vaskerekei között szenvedő választói csoport…

Mennyiségben kisebb, de elviekben mégis jelentősebb baj az, hogy a kisebbségi magyar politikai pártok és közéletek mintha elvesztették volna a képzelőerejüket. Az csak egy dolog – noha egyike a legjelentősebbnek –, hogy igyekeznek mindenáron jó szelet kapni az Orbán-kormányoktól… A másik egy sokkal finomabb szövetből font valami – amit Finta Márk áprilisi cikkében a szlovákiai magyar politika éthoszának nevezett, amit „a választókban felépített, kényszeres bizalom”-nak is nevez. Ez arra a választói meggyőződésre alapozódott, hogy a szavazatunkat élvező alakok a „jó oldalon” állnak. A diagnózis némi korrekció és kontextualizálás után szinte mindegyik kisebbségi magyar közéletre alkalmazható.

A kisebbségkutatás erőfeszítéseiből tudható – olvassunk például Bárdi Nándort –, hogy az elmúlt 30 évben az önfenntartó, fajsúlyos kisebbségi magyar társadalmak kialakítása megrekedt, sőt elsatnyult. És itt most térjünk vissza a képzelőerő kérdéséhez, no meg a demokrácia iránti elköteleződéshez… Már csak azért is, mert mintha a (demokrácia iránti) fantáziavesztés és az autoriter törekvések iránti vonzalom sokkal erősebb lenne. Nincs már többé tere ugyanis a pluralitásról, a sokszínűség kérdéséről zajló vitáknak – annak, hogy még a kisebbségi kontextusban is alapvetően különböző embereket és csoportokat hogyan lehet közös nevezőre hozni. Ahogy annak sem, hogy mindezt hogyan lehet a liberális demokrácia keretei között tartani.

A kisebbségi magyar pártok legfeljebb már csak némi maszkírozásra használják a demokratikus közélet alapfogalmait. Ebben nincs semmi különös. Egyszerre mutatja a liberális demokráciák erejét és gyengeségét, hogy ez lehetséges. Ezer trükkből létrehozott többséget legitimációvá változtatni… Az ellenfeleket a demokratikusnak álcázott fogalmakkal kiírni a közéletből… A választást zsarolásra és megfélemlítésre felhasználni… És így tovább.

Mindezek mellett nem látni, hogy mi növelné a határon túli magyarság létszámát. A csökkenés nem, mindössze annak sebessége és üteme a kérdés. Vagyis bármit is varázsoljon elő a bűvészkalapjából az opportunista, a tekintélyelvűséghez simuló és fantáziaszegény kisebbségi politikum, valójában meg vannak számlálva a napjai. Erre most keresve sem találhatnánk jobb példát Vajdaságnál – és valószínűleg Kárpátaljánál. A pár évente minimálisan 10 ezrével csökkenő választói létszám nem nyújt valami fényes jövőképet.

Mi ilyenkor a teendő? A szigorú értelemben vett etnikai érdekképviselet nyakon öntve némi populizmussal és tekintélyelvűséggel nem fog változtatni a helyzeten. Erre jó példa az a borzalommal vegyes értetlenség, amely sok MKP-s választót elfog Szlovákiában 2010, vagyis négy elbukott parlamenti választás óta. Erdélyben a bázis még elbírja ezeket a feltételeket magasabb, Vajdaságban pedig alacsonyabb követelményrendszer mellett. A VMSZ-nek például köztársasági szinten bőven van még ideje arra, hogy lesüllyedjen az egy darab parlamenti képviselői mandátum megszerzéséig. Az viszont, hogy ez bekövetkezik, az kétségtelen.

Úgy tűnik tehát, hogy a etnikai érdekképviselettel vegyes haszonleső opportunizmus és tekintélyimádat jó lehet egy darabig, de aztán vége… Paradox módon erre jelent példát a szlovákiai Híd párt szétesése is. Noha nemrég újjáalakultak, a lényegen azonban ez egyelőre nem változtat jottányit sem. A helyzet ugyanis úgy áll, hogy 2016-ban a kvázi szociáldemokrata és ténylegesen populista Robert Fico vezette Smer mellé állva, majd amellett a 2018-as Kuciak-gyilkosság után is kitartva kiírták magukat a választók szívéből.

Olybá tűnik tehát összegzésként, hogy az etnikai politizálás és a populista/autoriter vonzódás kisebbségi közegben fenntarthatatlan elfoglaltság. Célszerűnek tűnik gondolkodni az ellentétén. Miért? Azért, mert a gyengébben megfogalmazott etnicitás és a szilárd alapokon álló liberális demokrata elköteleződés olyasmi, ami hosszabb távon életképességet adhat a kisebbségi magyar politizálásnak. Említsük meg ismét a Hidat, aminek valószínűleg nem a modellje, hanem végül a gyakorlata bizonyult rossznak. Ha pedig innen nézzük a problémát, akkor nem sok reményünk marad. Az uralkodő és főként domináns kisebbségi magyar pártok ki sem látnak az etnikai/nemzeti szemléletmódból, s a minél tekintélyelvűbb és populista erők kegyeit keresik úgy, hogy maguk is megpróbálnak kiskirálynak lenni a saját kis birtokukon.

A kisebbségi magyar politika reformátorai kerestetnek. Ja, hogy talán nincsenek is? Akkor nézzük végig azt, ami elkerülhetetlen.

 VATAŠČIN Péter