Október 10-e a lelki egészség világnapja, amellyel a mentális zavarok megelőzésére és az ezzel küzdők megfelelő kezelésére igyekeznek felhívni a figyelmet. Ebből az alkalomból a Vajdasági Közegészségügyi Intézet október 10-e és 20-a között immár nyolcadik alkalommal szervezte meg a Lelki Egészség Fesztiválját.
Ennek jegyében számos előadást, műhelymunkát, kerekasztal-beszélgetést tartottak a tartomány több városában, de szerveztek fotókiállítást, filmvetítést, sőt hegymászást is. A rendezvény célja a tudományos ismeretterjesztés volt, amire óriási szükség van, különösen, ha a mélyére nézünk a legújabb, a szerbiai állampolgárok mentális jóllétével foglalkozó kutatásoknak.
Ha a belgrádi Psychosocial Innovation Network (a továbbiakban: PIN) 2022-es vizsgálatát vesszük szemügyre, akár hátra is dőlhetünk: ez alapján a szerbiaiak csupán 2,9 százaléka számolt be arról, hogy eddigi életében legalább egyszer kórházba került pszichés problémák miatt, 8,1 százalékuknál diagnosztizáltak valamilyen mentális zavart, és 11,8 százalékuk fogyasztott nyugtatót, antidepresszánst vagy antipszichotikumot az elmúlt hét napban. A nemrég a Szabad Magyar Szóban megjelent adatok szerint azonban a helyzet jóval drámaibb: tavaly hétmillió doboznyi fogyott ezekből a gyógyszerekből, melyek esetében sokszor felmerül a gyanú, hogy a fogyasztók rendszeres orvosi kontroll nélkül, nem kúraszerűen, hanem állandó jelleggel szedik ezeket, ezzel függővé téve önmagukat.
A pandémia előtt Szerbiában háromszázalékos volt a depressziósok aránya, ez 2022-re a PIN vizsgálatai szerint megduplázódott. Összehasonlításképp: az Európai Unióban a világjárvány előtt 6,6 százalék volt a depressziósok aránya, mely egy három évvel későbbi vizsgálatban 26,6 százalékosra nőtt. Ám ez nem feltétlenül ezt jelenti, hogy nálunk rózsás a helyzet, inkább csak azt, hogy nincs meg a segítségkérés kultúrája, ha a mentális egészségünkről van szó, és emiatt az érintettek százalékarányát sem lehet megfelelően mérni.
Ugyanezen felmérés szerint a lelki gondokkal küszködők 47 százaléka soha nem fordul segítő szakemberhez (és ezek széles körébe most beleértem a háziorvosokat, sőt a papokat is), és csupán 19,2 százalékuk jut el pszichológushoz vagy pszichiáterhez. Sokak számára egyszerűen elérhetetlenek ezek az egészségügyi szolgáltatások: kis falvakból, ahonnan rossz az összeköttetés, ritkán jutnak el a városi kórházakba, arra pedig, hogy a magánpraxisban dolgozó szakembereket megfizessék, keveseknek van pénzük.
Az információ- és forráshiányon túl rengetegen amiatt nem kérnek segítséget, mert félnek a megbélyegzéstől. Az előbbi ellen sokat tehetünk a pszichoedukációval, és kétségtelen, hogy a stigmatizáció szintje is összefüggésben van ezzel. Amíg azt gondoljuk, hogy csak az fordul pszichológushoz, aki bolond, és személyes kudarcként fogjuk fel, ha segítséget kell kérnünk, addig keveseket hallhatunk őszintén beszélni a mentális problémáikról, holott az is kiderül ebből a tavalyi kutatásból, hogy az emberek 39 százaléka véli úgy, hogy vannak lelki gondokkal küszködők a közvetlen környezetében. Elgondolkodtató, hogy bár feltételezzük a szomszédunkról vagy a kollégánkról, hogy valamilyen elakadással, esetleg krízissel küzd, mégsem biztatjuk arra, hogy forduljon szakemberhez. Mintha társadalmi konszenzus lenne rálegyinteni arra, ami a nevezetes Örkény-egypercesben is benne van:
„– Jó napot.
– Jó napot.
– Hogy van?
– Köszönöm, jól.
– És az egészsége hogy szolgál?
– Nincs okom panaszra.
– De minek húzza azt a kötelet maga után?
– Kötelet? – kérdeztem hátrapillantva. – Azok a beleim.”
Különösen így van ez, ha az ember nő. A PIN kutatásából világosan látszik, hogy nőnek lenni szinte minden lelki zavar tekintetében nagyobb rizikófaktort jelent: depresszió és szorongás például kétszer nagyobb valószínűséggel alakul ki nőknél, mint férfiaknál. Ezzel összefüggésben a nők esetében a szomatizáció aránya is mintegy háromszorosa a férfiakénak: a szervi okokra vissza nem vezethető testi panaszok (például gyomorfájdalom, gyakori fej- és hátfájás, alvászavar, általános gyengeség) is inkább a nőket jellemzik. Ennek magyarázatát nem nehéz megtalálni, ha végigtekintünk az elmúlt évek bűnügyi cikkein: a szerb társadalom erősen patriarchális, emiatt a nők sok szempontból hátrányos helyzetben vannak, például jobban érinti őket a munkanélküliség és a munkahelyi diszkrimináció, ami a bérkülönbségben is megnyilvánul, ezáltal pedig a szegénység is égetőbb probléma a számukra. A társadalmi elszigeteltség, a támogató közösség hiánya szintén negatívan hat a mentális egészségre, ahogyan az a tény is, hogy a nők sokkal inkább ki vannak téve a bántalmazásnak, legyen az akár családon belüli erőszak, akár más típusú visszaélés.
Az egyetlen dolog, amiben a nők kevésbé érintettek, mint a férfiak, az a szuicid gondolatok aránya, amelyek a felmérés szerint a férfiak 2,4 százalékánál, míg a nők 0,8 százalékánál jelennek meg. Ennek okai szintén a társadalmi elvárásokra vezethetők vissza: a nők gondoskodó szerepükből fakadóan (mint anyák, nagymamák, az idősek gondozói) nem engedhetik meg maguknak, hogy öngyilkosságon gondolkodjanak. A férfiakra összességében jellemzőbbek a káros megküzdési módok, például az alkoholizmus és az egyéb függőségek. Arról nem is beszélve, hogy ezek társadalmilag nemhogy elfogadottnak, hanem szinte normának számítanak.
Bőven van még tehát hová fejlődni. Ezért is örömteli látni, hogy a Lelki Egészség Fesztiváljának programjai évről évre egyre többeket vonzanak. Ha pedig akár csak egy ember is egy erről a rendezvényről megnézett tudósítás, egy itt meghallgatott előadást, egy itt megtapasztalt csoportélmény miatt dönt úgy, hogy segítő szakemberhez fordul, az már igazi siker: egy lépés nem csupán önmaga, hanem a társadalom megváltoztatása felé.
BERÉNYI Emőke
