Nehéz volna nem egyetérteni Ana Brnabić kormányfővel, amikor azt állítja, hogy a választási kampányból „ki kell felejteni” az ellenlábasok családját. Kétségkívül aljas dolog, amit az ellenzék egy része tesz, nevezetesen, hogy Vučić gyerekeinek számlájára mocskolódik, mégpedig olyan alpári nyelvezettel, amelyet bármelyik bicskadobáló külvárosi csehóban számos pofonnal „jutalmaznának”. A rosszindulatú megjegyzések közül már csak az anyázás hiányzik. Bár ki tudja, lehet, hogy olyasmire is sor kerül, csak éppen a média azt már nem hajlandó közölni.

Tény, hogy amióta Vučić meglengette az előrehozott választások lehetőségét, egyes pártocskát vezérei minden alkalmat és lehetőséget megragadnak Vučić ócsárolására, sőt, útszéli hangnemben történő lejáratására.

Isten őrizzen meg a vádtól, miszerint a Szerb Haladó Párt a szívem csücske lenne, de ha kicsit mélyebbre ásunk, és kikaparjuk, hogy tíz-tizenöt évvel ezelőtt ki melyik akkori pártban páváskodott, könnyen kideríthető, hogy az ellenzék egy része (is) tele van szélkakassal, akik elárulták saját akkori pártjukat.

Két-három évszázaddal ezelőtt az árulást igen szigorúan „megdorgálták”, tekintet nélkül az érintett származására vagy rangjára. Ezt több mint háromszáz évvel ezelőtt Ocskay László, egy ősi nemesi család tagja is megtapasztalta. Mindössze húszéves volt, amikor tizedesi rangot kapott, de kilenc év után már Rákóczi seregében brigadérosként verte szét az útjába eső fogadókat. Ez azonban neki nem volt elég, hanem valami nagyot akart „alkotni“, és egyszerűen átszegődött a császári hadakhoz. Ott is kitüntette magát a korábbi társai elleni harcban, és ezredesi rangot kapott, ami sokaknak nem igazán tetszett, s egy főhadnagy elhatározta, hogy kézre keríti a becstelenségéről (is) elhíresült brigadérost.

Az ügy nagyon gyorsan befejeződött, mert a hadbíróság Ocskayt halálra ítélte, s csak azért sikerült elkerülnie a már akkor is rendkívül megalázónak számító karóba húzást, mert az egyik unokatestvére közbejárt Rákóczinál, ezért „csupán“ nemes egyszerűséggel lefejezték. Akkoriban ez volt az árulók sorsa, dehát „Wo sehen die schönen alten Zeiten”.

Az ellenzék tehát mindennek lehordja a hatalmiakat, de az utóbbiak sem dicsekedhetnek azzal, hogy visszafogottan kezelik a bírálatokat. Ebben az adok-kapokban – nem kis meglepetésre – a kormány első embere a zászlóvivő. Amíg csendes volt a politikai terep, igyekezett elsősorban arra korlátozódni, amihez valóban ért, s ez az IT-szektor. Állítólag bármelyik programozó cégnél kaphatna állást. Ő azonban igyekezik kihasználni a politika csúcsában még hátramaradt néhány hónapját, s teljes mellszélességgel szinte naponta nekiront az ellenzéknek. Azért mondjuk, hogy „maradék”, mert a legutóbbi kormányalakításkor ő és a főnöke is a széles nyilvánosság előtt közölte, hogy ez lesz az utolsó miniszterelnöki mandátuma. Ez a jelen gyakorlatban azt jelenti, hogy minden politikai következmény nélkül mocskolódhat mások számlájára.

Legutóbb például azt állította, hogy az ellenzék lényegében Priština (értsd: Kurti) szóvivője. Aki ismeri a politikai protokollt, tudja, hogy a szóvivő csak a szót viszi, és nem a saját álláspontját, vagyis az újságíróknak azt mondja, amit a főnökei nem hajlandók. Ha ebből a logikából indulunk ki, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy Đilas, Obradović és a többiek a prištinai kormány alárendeltjei, mint olyanok, elárulták a koszovói szerbek érdekeit. Akárhogy csűrjük-csavarjuk a szót, benne van az „áruló”. És eddig mit tett ez ellen a szerbiai vezetés? Semmit. Persze, nem a tizennyolcadik század legelején tartunk (lásd: Ocskay-eset).

Az is kissé visszatetsző, hogy Brnabić a Vučić elleni támadások kapcsán nem átallotta jelenteni, miszerint azért ő a fő célpont, mert a jelenlegi államelnök egy igazi vezér (németül: Führer), és az ő megdöntésével minden összeomlana. Ennek igen nagy a valószínűsége, de ebből az is kiderül, hogy a Szerb Haladó Párt egyetlen pipaszárlábon áll, és gyakorlatilag nincs, aki Vučić helyébe léphetne. Ezért nem az ellenlábasok a hibásak, hanem éppen a SNS-káderek, akik még napjainkban is minden eszközzel igyekeznek táplálni imádott vezérük személyi kultuszát, elhanyagolva ezzel mindenki mást.

Egyébként ez a jelenség megfigyelhető szinte a teljes szerbiai politikai szintéren. Amelyik párt „hatalomra” kerül, a különféle (köztársasági, tartományi, községi) szinten kinevezett vagy odapréselt tisztségviselők igyekeznek maguk köré gyűjteni az addig ismeretlen politikai celebeket, tekintet nélkül azok szakmai képességeikre. Akiknek nem sikerül a tűz közelébe férkőzniük, vagy meghúzódnak, s várják a következő alkalmat, vagy pedig, hátat fordítva addigi gazdájuknak, átszegődnek a másik oldalra, és igyekeznek apró kis trükkökkel borsot törni a hatalmon levők orra alá.

Szerencsére a durva mocskolódások eddig csak köztársasági szinten tapasztalhatók. Ott azonban az a szabály, hogy nincsen szabály. Akik politikai medvék, tehát védettséget élveznek, igyekeznek kitombolni magukat, és olyasmiket mondanak és állítanak az ellenfeleikről (ellenségeikről?), amiért egy jogállamban súlyos büntetés járna. Nálunk azonban merőben más a helyzet, s most már csak arra lehetünk kíváncsiak, hogy a választások hajrájában mi lesz (mindkét oldalról) a következő vád: a hazaárulás?

BOTH Mihály