Elismerem: kölcsönvettem írásom címét Aleksandar Vulin korábbi többszörös minisztertől, aki a jelenlegi szerbiai kormánynak is tagja, egykor pedig az akkori államfő felesége pártjának egyik vezetője volt. Ő az, aki túlélt minden kormányváltást, minden helyzetben föltalálta magát, és végig a húsos fazék mellett sikerült maradnia. Igaz, hogy ennek érdekében gyakran hozott különböző áldozatokat: megvált példaképe, Ernesto Che Guevara elveitől, majd néhány napra még katonai kiképzést is vállalt, hogy hadügyminiszter lehessen.

Zászlóerdőben

Az említett szerb politikus mondta ki elsőnek azt, hogy meg kell valósítani a szerb világot (eredetiben: Srpski svet). Ugyancsak szerb társadalomtudósok szerint ez a jelszó valójában a három és fél évtizeddel ezelőtti Nagy-Szerbiáról szőtt nacionalista álmok újabb, enyhébbnek látszó változata.

Szombaton Belgrádban tekintélyes, pár tízezres tömeg előtt többórás művelődési műsor és politikai szónoklatok kíséretében szervezett formában bizonyították a rendezvény megálmodói: létezik immár ez a szerb világ. Zászlóerdőben, néptáncok, dalok, az utóbbi időben gyakran hangoztatott jelszavak kíséretében láthatta Szerbia és a boszniai Szerb Köztársaság lakossága ennek az új álomnak a megvalósulását. A műsor üzenete ugyanis elsősorban a hazai közönségnek szólt, hiszen együttes ülést tartottak ezen a szombati napon a két kormány miniszterei, de az állami, illetve a közvállalatok vezetői is.

Szerbia egy autóút építését is támogatja a boszniai Bijeljina és a szerémségi Sremska Rača között, hogy „könnyebben eljuthassunk a boszniai Szerb Köztársaság második legnagyobb városába” – mondta az államfő, bejelentve, hogy „hétfőn már át is utalják a tízmillió eurót”. A nemzetközileg elismert Bosznia és Hercegovina képviseletében senki sem volt jelen a szerb fővárosban rendezett eseményen.

A politikai elemzők egyértelműen fogalmaznak: Aleksandar Vučić és Milorad Dodik, a boszniai szerb entitás elnöke a nemzetközi közösségnek is üzent ezzel a rendezvénnyel: az ENSZ Közgyűlésének május 23-ai, a srebrenicai népirtás nemzetközi napjáról szóló határozatára reagáltak így a szerb politikusok. Igaz ugyan, hogy az említett határozatban egyetlen szóval sem említik Szerbiát és a szerbeket, de alighanem egyértelmű, hogy kik követték el a szörnyűségeket 1995 júliusában a boszniai kisvárosban és környékén. Az ENSZ által létrehozott hágai bíróság is több, jogerős ítéletben nevezte meg és ítélte el az elkövetőket. Politikusokat és katonai vezetőket egyaránt.

Most a belgrádi zászlóerdőben is ott voltak az akkori tragikus háborús események egykori résztevői, a veteránok. Ennek a ténynek is üzenetértéke van. New Yorkban, az Egyesült Nemzetek Szervezetének székházában amúgy a Srebrenicával kapcsolatos határozat szavazásakor a szerb államfő teátrálisan vállára terítette a szerb állami zászlót, majd csókolgatta azt, miközben sajtósa heherészve fényképezte a főnökét. Most, a szombati belgrádi eseményen ismét bemutatta ezt a lobogót. A lobogós melodráma alighanem az ENSZ legegyedibb jelenete, ha nem számítjuk Nikita Hruscsov „előadását”, aki a múlt század hatvanas éveinek elején levetette a cipőjét, és azzal verte a szószéket. A szovjet vezető a kubai rakétaválság kapcsán szólalt fel akkor, de nem használta a nemzeti zászlót…

 Koszovó kompenzálása?

A belgrádi hajcihő kapcsán a helyenként hisztérikus frázispufogtatások és a nemzeti érzésekre való utalások egyes megfigyelők szerint azt a célt (is) szolgálták, hogy eltereljék a szerbiai közvélemény figyelmét Koszovóról. Arról, hogy az egykori déli tartomány immár végleg elveszett Szerbia számára. A vučići külpolitika teljes csődje immár nyilvánvaló, ezen semmilyen nagygyűlés sem változtathat. A nemzetközi közvetítők lépésről lépésre haladva elérték azt, hogy Prishtina egyre önállóbb, egyre szilárdabb lábakon áll. Arra, hogy esetleg fegyveresen szerezze vissza Szerbia egykori területének elvesztett 17 százalékát, nagyon kevés esély van, gyakorlatilag nincs is. Még egy háború a Koszovón állomásozó NATO-erőkkel nyilván elképzelhetetlen, kimenetele pedig könnyen előrevetíthető.

A balkáni helyzet ismerői hajlamosak feltételezni, hogy Koszovó elvesztését követően Vučićék most Bosznia felé fordulnak, és egyfajta kompenzációként az ottani szerb entitással igyekeznek az eddigieknél is szorosabb kapcsolatokat kialakítani. Az amerikai Daytonban 1995 decemberében megkötött egyezmény ugyan nem teszi lehetővé egyik entitás kiválását sem, de Milorad Dodik szinte folyamatosan az elszakadásról beszél. Most azzal fenyegetőzik, hogy népszavazást írnak ki, amelynek eredményeként kiválhatnának Bosznia és Hercegovinából. Ez elképzelhetetlen, ha a boszniai háború lezárásához vezető daytoni egyezményből indulunk ki. Az sem mellékes, hogy az egykori Jugoszlávia központi fekvésű tagköztársaságában is ott vannak a NATO csapatai.

A boszniai Szerb Köztársaságot önálló államként csupán Szerbia ismerte el, de Banja Luka lépten-nyomon próbál valamilyen nemzetközi kapcsolatrendszert kialakítani. Milorad Dodik évente többször is Moszkvába látogat, de legutóbb már Vladimir Putin is kitért az errefelé megszokott „testvéri csókolózás” elől. Ettől függetlenül egyértelmű, hogy az oroszok szoros kapcsolatokra törekszenek a Banja Luka-i vezetéssel, miközben hangoztatják, hogy „a Daytonban lefektetett elvek sérthetetlenek”. Számunkra az is érdekes, ahogy Budapest viszonyul a boszniai helyzethez. A gazdasági együttműködést szorgalmazva egyre gyakrabban tűnnek fel a boszniai szerb entitás területén Orbán Viktor magyar kormányfő miniszterei és a magyar üzletemberek.

Az már csak a sokat látott újságírónak tűnt fel, hogy az „Egy nép, egy nagygyűlés Szerbia és a boszniai Szerb Köztársaság” jelszó a belgrádi alkalmi színpadon egy másik, mintegy kilenc évtizede Németországban hangoztatott jelszóra hasonlít. Lehet azonban, hogy ez már csupán a mostani aranykor mellékhatása.

 NÉMETH János