Arra a kétségbeesett kérdésre, hogy merre tart ez a mai világ, általában úgy szoktam reagálni, hogy régen is történtek katasztrófák, tragédiák, gyilkosságok, nacionalista leszámolások, sőt, kocsmai verekedések, diákcsínytevések is. Mégsem estünk kétségbe, mert általában nem is hallottunk róluk. Nem volt televízió, internet, és a sajtó sem rágódott ezeken napokig. És akkor úgy tudtuk, hogy a legények nem azért verekedtek, hogy ki milyen nemzetiségű, hanem a lányok miatt. Azt azonban feltétlenül el kell ismerni, hogy a helyzet mind komolyabb, sőt, igen komoly kezd lenni. Elhanyagolt egészségüggyel és oktatással, rosszul fizetett szakemberekkel és megkérdőjelezhető miniszterekkel akarunk egészséges, kulturált és jól képzett nemzedéket?

Nagyobb városainkban például az utóbbi időben szinte hetente lövöldöznek az utcán, ráadásul olyan fiatalok, akiknek még a nevüket sem szabad kiírni. Néhány évvel ezelőtt az újvidéki hetes buszon akaszkodott össze 3-4 tizenéves fiatal. Annyi jólneveltség azonban volt bennük, hogy csak akkor kezdtek lövöldözni, amikor a busz vezetője kizavarta őket. Persze, az éber rendőrség azonnal vizsgálatot indított, a fenegyerekek kilétéről azonban csak a neveik kezdőbetűi adtak hiányos felvilágosítást. Tehát csak találgathattuk, hogy kik lehettek ezek a tizenévesek, akiknek még pisztolyuk is volt. Kezdeményezni kellene azonban, hogy ilyen esetekben talán lehetne közölni a kedves szülők nevét, esetleg azt, hogy melyik iskolába járnak vagy jártak. Sőt nyilatkozhatna az oktatási vagy a rendőrminiszter is.  De van egy olyan sanda gyanúm, hogy a fiatal garázdálkodók teljes nevét azért nem közlik, mert nem tudják biztosan, kik a szülők. Netán politikus, ismert személyiség, sok pénzzel és hatalommal rendelkező újgazdag?

De volt ennél egy rokonszenvesebb eset is 7-8 évvel ezelőtt Újvidéken, a tartományi székvárosban; egy színházi előadást meg kellett szakítani a diákok botrányos viselkedése miatt. Szándékosan nem írom le, hogy melyik két újvidéki középiskoláról volt szó, azt a kérdést azonban annál hangosabban teszem fel, hogy egyáltalán voltak-e már színházban ezek a középiskolások? Ha a szüleik nem is, de legalább a tanárok beszéltek-e nekik a színházról? Az is megdöbbentő, hogy a komplett tanári kar ott ült az első sorban, a gyerekek mégis gátlástalanul ugráltak egyik széksorból a másikba, lógtak a csilláron, verekedtek és hangos megjegyzéseket kiabáltak a színpadra az ott izzadó színészek felé. Arra még gondolni sem merek, hogy miként viselkednek ezek az újvidéki középiskolások, ha a tanárok nincsennek jelen. Maga az igazgató különben teljes név alatt nyilatkozott, és azzal védekezett, hogy a tanárok az első sorban ültek, tehát nem láthatták, mi történik a hátuk mögött. Az oktatási minisztert már nem is említeném. Azt viszont jó lenne sejteni legalább, hogy ki a felelős, ki tehetne valamit. A szülők, akik reggel akkor mennek munkába, amikor a hajnalban hazatérő gyerekek még alszanak? Akik viszont akkor mennek el otthonról, amikor este a szülők hazatérnek a munkából. Persze időközben is emberek között vannak, sőt, iskolában vagy egyetemen. És ez ragad rájuk, mint általános társadalmi hangulat és közrend? Jól nézünk ki. A vége még az lesz, hogy Szerbiának is csak a kezdőbetűjét merjük majd kiírni.

NAGY Nándor