Azon a nyáron már nem mentünk a tengerre, de horvátországi barátainkkal egy kisebb európai körutat terveztünk. Augusztus közepére időzítettük az indulást, de közbejött a közelmúlt történelmében szálfaforradalomként emlegetett eseménysorozat. 1990. augusztus 17-én tették keresztbe a knini szerbek az első szálfát a város közelében, és amikor Grahovo felől novemberben kollégámmal a Krajinának nevezett horvátországi tartomány fővárosa felé tartottunk, bennünket is megállított egy ilyen friss útakadály. Akkor a szabadkai rendszámú autót azzal engedték tovább, hogy „Naši su!” Magyarul: Ezek a mieink. Utol is értünk egy újvidéki rendszámú tartálykocsit, amely üzemanyagot szállított Kninbe.

A fontos beszédek

Akkor, 1990 őszén a helyi rádióban egész nap hazafiasnak nevezett csetnik dalokat közvetítettek, és amikor a főutcán álló épületbe beléptünk, lelkes hallgatók csoportjába botlottunk, akik egy halomnyi pénzt hoztak, meg egy listát, amelyen a kért dalok szerepeltek. Átvettük a kisebb csomagot, és továbbítottuk a szerkesztőnek. Másnap reggel aztán hatalmas robbanásra ébredtünk: levegőbe repült a szálláshelyünk előtti trafik, a Hrvatska Lutrija piros színű kioszkja. Az utca tele lett lottószelvényekkel.

Aztán elmúlt egy év, eszünkbe sem jutott Horvátországba utazni. Zágrábban utoljára 1991 szeptemberében jártam, hogy Eszékről már Magyarországon keresztül térjek haza, miután a szállodámat rakétatalálat érte. Mozgalmas időket éltünk, de sikerült elkerülnöm a háborús helyszíneket, a katonai behívókat sem vettem át. Újságíróként, de biztonságos távolból követtem a horvátországi eseményeket. Sok polgártársammal ellentétben azonban folyamatosan követtem a háborús eseményeket is. Volt, hogy Magyarországról hívtam telefonon a szlovéniai és horvátországi kollégákat, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Kollégák és barátok maradtunk.

Így jutottunk el 1995-ig, amikor március 20-án a horvátországi Glina városka művelődési otthonában szervezett népgyűlésen mondott beszédet a Szerb Radikális Párt akkori főtitkára. Tüzes hangú, harcra buzdító szónoklat volt az, amelyben elhangzott, hogy „soha többet nem lesznek itt usztasák meg sakktáblás címer”. Igen ám, de a ma is visszanézhető felvétel elkészülte után negyven nappal bekövetkezett a Bljesak, azaz Villám nevű hadművelet. A horvát fegyveres erők akciója nyomán a szerb bábállam területe Szlavóniában alaposan megcsappant. Azután pedig jött a srebrenicai népirtás, és 1995 júliusának közepén a szerb parlamentben ugyanaz a radikális pártvezető felszólalása: „Minden meggyilkolt szerbért száz muzulmán fog meghalni” – harsogta a szószékről a politikus, és nekem a fasiszták, a Szerbiát 1941-ben megszálló német haderő jelszava jutott eszembe. Ők is a „százat egyért” elvet vallották és alkalmazták.

A megemlékezések

Az már ugyancsak történelem, amit sokan meg-, illetve átéltünk. A korábban emlegetett Knin városában és a város fölötti várban azóta minden augusztus elején megemlékeznek a horvátok által csak „katonai-rendőri akcióként” emlegetett Vihar-hadműveletről, amely 1995. augusztus 4-én kezdődött, és másnapra gyakorlatilag már be is fejeződött. Igaz, napokon át tartott még a visszafoglalt területen az összeomlott Krajinai Szerb Köztársaság ilyen-olyan maradványainak felszámolása, de fegyveres ellenállásról nem tudni. Ezekben a napokban a háborúkban és térségünkben annyira jellemző túlkapások, háborús bűncselekmények is történtek, de a gyors fegyveres akció sikerét mindez már nem igazán árnyékolja be, az ünnepi megemlékezéseken pedig nem zavarja az egykori résztvevőket és a fiatalabb ünneplőket sem.

Szerbiában más előjellel emlékeznek 1995 augusztusának első napjaira. Amolyan gyásznapként, hol harsányabban, hol pedig csendesebben, de állami szervezésben és az ország vezetőinek jelenlétében. Az egyházi vezetők ugyancsak megjelennek, gyászmisén emlékeznek és emlékeztetnek az akkori események áldozataira. Az idén is így történt, ezúttal Loznica városában, a helyi stadion volt a megemlékezés helyszíne. Az állami vezetők pedig, élükön a köztársasági elnökkel ugyancsak jelen voltak az eseményen, ahogy a hadsereg vezérkara is. A pátriárka is a békéről szónokolt, amelyet szembeállított a Vihar-hadművelet során 29 évvel ezelőtt történtekkel.

Az egymástól eltérő horvát és szerb állás- és nézőpont alighanem érthető és értelmezhető, magyarázható, indokolható. Ki-ki a saját szemszögéből látja és láttatja az akkori eseményeket.

 Az egyes szám oka

Olvasóinknak magyarázattal tartozom. Indokolnom kell, hogy miért szerepel ebben az írásban a szerző, illetve annak élményei. Szerénységem életkoránál és munkájánál fogva részese volt a kilencvenes években történtek egy részének. Igen ám, de az akkori események több mint három évtizede zajlottak, így a mai fiatalok közül sokan nem tudják hova tenni azokat. Saját unokáim is érdekes meséknek tartják nagyapjuk egykori történésekről szóló elbeszéléseit. Biztosan így vannak ezzel más, hasonló korú, itt élő polgártársaim is, nem beszélve a háborús eseményekbe belekényszerített férfiakról vagy azokról, akik önkéntesként vett részt (ilyenek is voltak errefelé) a harctereken történt borzalmakban.

Tartozom aztán még egy magyarázattal. Nem írtam le eddig a fontos beszédeket tartó, többször is említett szónok nevét. Tudom, hogy közismert tény, ki volt annak idején a Szerb Radikális Párt főtitkára, de a mai húsz- és harmincévesek ezt nem kötelesek tudni. Nos, ő azonos Szerbia mai államfőjével, tehát Aleksandar Vučić a korabeli tüzes beszédeket elmondó politikus, azzal, hogy ma az általa meghirdetett aranykor élvezői vagy elszenvedői vagyunk.

De feltehetően ez is nézőpont kérdése.

 NÉMETH János