Azt állítják a börtönviselt emberek, hogy a legnehezebb a bezártságot elviselni vagy megszokni. Bármilyen luxusbörtönben is a legnagyobb gond a mozgásszabadság hiánya, hogy nem mehetsz oda és akkor, amikor szeretnél beülni például egy kávézóba. Lehet a cellád akár lakosztályhoz hasonló is, mindenféle korszerű berendezéssel ellátott, ha nem sétálhatsz a városban, nem láthatod a szeretteidet. Lehet, hogy igazuk van.
Huszonhat év
A különös bevezetőt egy hágai elítélt levele váltotta ki, aki immár több mint negyedszázada él bezárva. Rokkantan, mert egyik lábát amputálni kellett, ugyanis taposóaknára lépett a magas rangú katonatiszt. Igaz ugyan, hogy az elmúlt 26 esztendőt – a hágai fogda mellett – brit és lengyel börtönökben töltötte (az itthoniakhoz képest állítólag luxuskörülmények között), de a tömlöc az mindenhol tömlöc. Az a bizonyos mozgáskorlátozás, az a bezártság, az mindenhol ugyanolyan. Aki figyelte az elmúlt évtizedekben az ENSZ által létrehozott nemzetközi bíróság munkáját, alighanem felismerte a címben szereplő tábornokot, illetve az általa írt levelet. Radislav Krstić egykori ezredesről van szó, akit a srebrenicai népirtásért 35 éves börtönbüntetésre ítéltek. Ennek több mint kétharmadát már letöltötte, és ezért is kérelmezte a szabadlábra helyezését. Erre ugyanis joga van, aztán a végső szót majd a bíróság, illetve az annak utódaként létrehozott testület tagjai mondják ki. Ugyancsak érdekes lehet ez a levél a grafológusok, az írásszakértők számára, hiszen a kézírás alapján sok minden kiderülhet a szerző személyiségéről. Krstić tábornok egyébként Bosznia-Hercegovinában, Vlasenica településen született, és most már túl van a hetvenedik születésnapján. Katona volt, pontosabban katonatiszt a néhai Jugoszláv Néphadseregben, ami nemcsak időnkénti előmenetelt, a ranglétrán való előrehaladást jelentette, hanem a gyakori áthelyezést, tehát a költözködést is. Így történhetett, hogy családja ma is Kosovska Mitrovica városában él, ő pedig valahol az őrnagyi/alezredesi rang körül járhatott, amikor megkezdődtek a harcok Bosznia-Hercegovina területén, az egykori kis Radislav szülővárosában is. A múlt század kilencvenes éveinek elején jártunk, és az átalakulóban lévő, de valamilyen formában még létező országos hadvezetés felszólította az elöljáróknak nevezett katonatiszteket, hogy térjenek vissza a szülőföldjükre. Sokan eleget tettek a felhívásnak, köztük Krstić is. Az akkor már létező boszniai Szerb Köztársaság seregébe jelentkezett szolgálatra, ahol – a háborús viszonyok közepette – gyorsan haladt azon a bizonyos ranglétrán. Hamarosan már tábornoki rangban vezényelte a Drinai Hadosztálynak nevezett egységet, amely igencsak tevékenyen kivette részét a srebrenicai mészárlásból. A feledékenyebbek számára: abban a térségben 1995 júliusának közepén mintegy 8000 muzulmán férfit és fiút gyilkoltak meg, illetve végeztek ki a nevezett hadsereg katonái, Krstić tábornok beosztottjai is. Mi több, mint utólag kiderült, főleg az ő fegyveresei követték el a szörnyű vérengzéseket, ezért kapott ő maga is 35 éves fegyházbüntetést Hágában.
A megbánás
Kegyelmi kérvényét tehát megírta a rokkant katonatiszt, és kirendelt védője azt el is juttatta a megfelelő címre. Ebben egyfajta vezeklés jeleit fedezhetik fel a bírák és a jogot nem ismerő olvasók, de alighanem mindenkiben ugyanazok a kérdések merülnek fel: mennyire őszinte ez a levél, mennyire lehet hinni a vezeklő vezérlő tábornoknak? Mi van, ha csak a szabad levegőre vágyik, és nem őszintén vetette papírra a sorait? Miért csak a 26 évi elzártság váltotta ki belőle a mostani érzéseket, hiszen ügyének tárgyalásán ártatlannak vallotta magát? A bizonyítékok, hiteles tanúvallomások ellenére is tagadta a bűnösségét, annak ellenére, hogy az ugyancsak Hágában elítélt Ratko Mladić tábornok (és főparancsnok) jobb kezének számított. Ennyi esztendő kell ahhoz, hogy belássa: rettenetes bűnöket követett el. Korábban dr. Biljana Plavšić boszniai és dr. Milan Babić horvátországi politikus is felismerte az elkövetett bűnök súlyosságát, és megírták bűnbánó levelüket. Mi több, Babić doktor utána öngyilkos lett a hágai fogdában. Plavšić asszony letöltötte a büntetését, és érte a belgrádi kormány repülőgépet küldött a szabadulásakor, ahogy a kilencvenes évek háborúiban is segítette, támogatta, pénzelte a szerbiai politikai vezetés a Bosznia és Horvátország területén harcoló alakulatokat. Most azonban valami szokatlan csend honol a tábornok levele kapcsán. Még a független (vagy annak látszó) belgrádi sajtó is csak alig-alig említi, és nem kommentálja a tábornok megbánásáról szóló irományt. Igaz, hogy egyéb, talán komolyabb gondjai is akadnak manapság az itteni újságíróknak, hiszen minden nap tüntetnek, tiltakoznak a polgárok, egyre több fiatal vonul az utcákon, gyakoriak az összetűzések a rendfenntartókkal, a felvonulók egy részének őrizetbe vétele, illetve letartóztatása is napi téma immár, na meg az újabb koszovói terrorcselekmény (Banjska után 14 hónappal) is gyanút kelt az írástudók körében. Szóval zajlik az élet, és a tábornoki megbánó levél egyik bekezdése amúgy sem lehet igazán népszerű a mai Szerbiában. Ebben ugyanis Radislav Krstić hágai elítélt kimondja: ő személyesen is aláírná az ENSZ Közgyűlésének májusi, a népirtást (genocídiumot) elítélő határozatát, amelyet a jelenlegi szerbiai államelnök a helyszínen úgy tagadott meg, hogy látványosan a nemzeti lobogóba burkolózott, ami sok józanul gondolkodó, jó érzésű emberben világszerte visszatetszést váltott ki.
Szerbia parlamentje sem ért rá egyébként a tábornoki bűnbánó levéllel foglalkozni, így nem tudjuk, hogy a hatalmi koalíció és támogatói mit gondolnak minderről, csupán sejtjük, hogy az aranykor mindenkori, immár szinte megkövesült szabályai szerint most is, erre is rábólintanának. Amúgy meg kit érdekelnek egy Hágában raboskodó, rokkant öregember esetleges lelki vívódásai?
NÉMETH János
