Picit mintha felpörögtek volna az események: annyi minden történt a héten, amennyi máskor egy-két hónap alatt sem. Így van ez akkor is, ha a nagyvilág történéseit most teljes egészében figyelmen kívül hagyjuk. Elvégre, ha csak a szerbiai hírekre vetünk egy pillantást, jól látszik: nincs nekünk szükségünk semmiféle világkáoszra, lényegében a magunk generálta eseménycunamit számba venni is teljesen lehetetlen vállalkozás.

Aki ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek oktatásakor a szerb nemzeti történelemben való eligazodásnak nem szenteltek túl nagy figyelmet az iskolában, kissé elveszett, amikor a szerb államiság ünnepe lényegének megfogalmazására kényszerül. Összegezzünk hát!

Az államiság ünnepe két évfordulóról emlékezik meg: az egyik az első szerb felkelésé, amely 1804. február 14-én robbant ki a török hódoltságot megtestesítő helyi hatalmasságokkal szemben, akik brutális elnyomás alatt tartották a térséget, a másik az első szerb alkotmány kihirdetésének napja, ez pedig 1835. február 15-én történt. Jelentős, modern dokumentum volt az, amely már bevezette a hatalomgyakorlás ma ismert hármas felosztását (törvényhozó, végrehajtó és bírói, ugyebár). Ez a fajta hatalommegosztás ma is a demokráciák alapja.

Na, az idei szerb államisági ünnepen valahogy mindebből kaptunk egy-egy bemutatót. A hónapok óta tüntető diákság az egyetemi központokból szervezett gyalogmenetet Kragujevacra, ahol az ottani egyetemistáknak átadták a szerb alkotmány egy példányát. Sok százan gyalogoltak száz–százötven kilométereket a fogvacogtató időben sosem hallott nevű falvakon, kisvárosokon át, miközben az érkezésük mindenhol valóságos népünnepéllyé nemesedett, a helyiek kenyérrel és sóval (meg mindenféle más, kevésbé historizáló finomsággal) fogadták őket, esetenként tűzijátékkal ünnepelve a vándorokat, akiket természetesen el is szállásoltak közösségi házakban, fóliasátrakban vagy iskolai tornatermekben. Aztán Kragujevacra özönlött az egyetemistákon kívül még rengeteg polgár, aki támogatja a már elhíresült négy követelést, hogy tizenöt órán át demonstráljon az újvidéki vasútállomás előtetőjének leomlásában életét vesztett tizenöt áldozat emlékére.

Hogy hányan voltak szombaton Kragujevacon? Fogalmam nincs. A mindenféle online közvetítések, televíziós felvételek vidám, éneklő, skandáló, bulizó tömeget mutattak, az emberek a fogcsikorgató hideg ellenére jól érezték magukat, valóságos karneváli hangulatban töltötték a napot, miközben két alkalommal is negyedórás néma csenddel tisztelegtek az újvidéki áldozatok emléke előtt.

A másik tömegrendezvény Sremska Mitrovicán volt. Szávaszentdemeter, ha úgy jobban tetszik, a Szerb Haladó Párt (Srpska Napredna Stranka – SNS) és a Független Szociáldemokraták Szövetsége (Savez nezavisnih socijaldemokrata – SNSD) ünnepségének helyszíne volt. Hogy erről a SNSD-ről a kedves olvasó még nem hallott? Hát, ez azért van, mert nem tanulmányozta kellő figyelemmel a szomszédos államok pártjainak névsorát. A SNSD ugyanis a boszniai Szerb Köztársaság kormányzó pártja, elnöke pedig Milorad Dodik. Igen, az a Dodik, aki évek óta lebegteti a terület elszakadását Boszniától.

Na, ez a társaság azért gyűlt össze Szávaszentdemeteren (Mitrovicán, ha úgy jobban tetszik), hogy…

Hát, pontosan nem igazán tudjuk, hogy miért.

Annyi bizonyos, hogy a szerb államfő, aki, ugye, tisztségéből kifolyólag nem lehet egyetlen pártnak sem a vezetője, nagygyűlést hirdetett az államiság napjára a nem túl nagy városkába, ahol majd a résztvevők közfelkiáltással megszavaznak egy dokumentumot, amely Vajdaság elszakadási szándékait hivatott megakadályozni. Jó előre azt is bejelentették, hogy a rendezvényre várják a boszniai szerbeket is. Ne legyünk igazságtalanok, érkeztek oda szép számban szerbiai polgárok is. Volt, aki meggyőződésből, más a munkahelyét féltve szállt be az előparancsolt buszokba, megint másokat a napidíj motivált. És (ismét) ne legyünk igazságtalanok: a 3, 5, 10 ezer dináros összeg (kinek mennyi, ugye) egész szép summa, ha mindössze annyit kell tenni érte, hogy némi buszozás után meghallgasson valaki néhány beszédet.

Hogy hányan gyűltek össze Szávaszentdemeteren szombaton? Fogalmam sincs. A közvetítésekben jól látszott a tömeg, azonban a karneváli hangulatnak, az örömnek nyoma sem volt az arcokon. Mondjuk, az enyémről is leolvadt a felszólalások hallatán…

A rendezvény apropója, ugye, a Vajdasággal kapcsolatos nyilatkozat elfogadása volt. Már itt hatalmas kérdőjelek kezdenek vibrálni az ember szeme előtt. Hogy Vajdaság el akar szakadni Szerbiától? Hogy bizonyos erők ezen munkálkodnak? Kik, könyörgöm, kik? Hova szakadna? Miért szakadna? Hogyan szakadna?

A függetlenedési mozgalmak nem titokban szoktak tevékenykedni, elvégre a céljuk minél nagyobb támogatottságot szerezni az elszakadási eszmének (Dodik tudna erről mesélni…). Na, mi Vajdaságban sajnos már arról is réges-régen lemondtunk, hogy a tartomány önrendelkezésének mértékét valahogy megpróbáljuk növelni, nemhogy függetlenedni…

De a beszédéből ítélve az államfő is megfeledkezett arról, hogy miért is hívta össze az embereket. Összefüggőnek a legkevésbé sem nevezhető (ünnepi?) beszédében zagyvált valamit a rejtett telefonszámokról, a színes forradalmakról, amelyeket ő már legyőzött, és erről most majd könyvet fog írni, meg arról is, hogy az egyetemistákkal szívesen párbeszélne, de a színes forradalmárokat „a világ minden zugában meg fogja semmisíteni”, illetve, hogy az egyetemisták hirdessenek győzelmet, hiszen minden követelésük teljesült…

Na most, az ember megpróbálná mindezt értelmezni. De nem megy. A színes forradalmak közös jellemzője, hogy emberek egy csoportja erőszakkal akarja megdönteni a regnáló hatalmat, és ehhez külföldről kap támogatást vagy ösztönzést. Ha az egyetemistákat vádolja színes forradalmársággal, akkor nagyon bukó a dolog: egyfelől nem hatalmat akarnak dönteni, hanem a meglévő törvények betartását követelik, másfelől nem ők kapnak támogatást külföldről, hanem az államfő, nem őket pénzelte az USAID, hanem Szerbiát. Arról nem is beszélve, hogy senki sem szívesen folytat párbeszédet azzal, aki a megsemmisítését ígéri. De ha győztek az egyetemisták, akkor miről kéne beszélgetni? Ha a külföld ármánykodik, a szerb elhárítás mit csinál? Azt ugyan tudjuk, hogy a szerb diplomácia Nyugaton az oroszokat, Moszkvában a Nyugatot vádolja a megmozdulások szervezésével, de ennél tovább nem jutottunk…

Csak a kérdések sorjáznak az államfői beszéddel kapcsolatban. Azok is, amelyek egészségügyi tárgyúak…

Az viszont biztos, hogy az egyetemisták máris szervezik az újabb akciókat. Felkészül Niš!

Az pedig, hogy addig az államfő hány külföldi kitüntetést zsebel be, csak őt meg a kitüntetőt érdekli. Elvégre az államfő dolga kitüntetni és kitüntetéseket átvenni. Ez valóban a hatáskörébe tartozik.

Ha az intézmények mindeközben tennék a dolgukat, nem is lenne baj.

KOCSÁNYOS Pálma