Miközben mi az utolsó simításokat végezzük lapzárta előtt, s miközben Ön, kedves Olvasó, éppen ezt a lapszámot olvasgatja, ezrek és ezrek gyalogolnak országszerte Belgrád felé, ugyanis a főváros lesz a házigazdája a március 15-ére meghirdetett (nem csak) egyetemi tüntetésnek.

Az ismétlés a tudás anyja, mondogatták az ókori latinok, így nekünk sem árt egy kis ismétlés: tavaly november 1-jén délelőtt szakadt le az újvidéki vasútállomás előtetője, amely tizenöt ember halálát és kettő maradandó sérülését okozta. A hatóságok zavaros, esetenként hazug nyilatkozataiból gyorsan kiderült, hogy az omlást nem a sors és a végzet, hanem a végtelenül korrupt rendszer okozta, amely lehetővé tette, hogy szakszerűtlenül, tényleges hatósági ellenőrzések nélkül, építési dokumentumok hamisításával, brutálisan túlárazva végezzék el a munkát máig nem teljesen tisztázott vállalatok. A tragédia áldozatai előtt országszerte tisztelgő megmozdulások viszonylag gyorsan csaptak át tüntetésekbe, amikor ugyancsak nem teljesen tisztázott hovatartozású egyének támadtak a tiszteletüket kifejező polgárokra, többek között egyetemi hallgatókra.

Az erőszak újabb demonstrációhullámot szült, és lassan megfogalmazódtak azok az egyetemistakövetelések is, amelyek ma már alapvetésnek számítanak:

  1. az előtető felújításával kapcsolatos teljes dokumentáció közzététele;
  2. az egyetemisták és polgárok elleni támadások végrehajtói személyazonosságának ismertetése és megbüntetése;
  3. a tüntetéseken letartóztatott személyek szabadon bocsátása;
  4. a felsőoktatásra szánt költségvetési keret húszszázalékos emelése.

Nem bonyolult feladat a hatóságok számára, ha valóban meg akarják oldani a helyzetet.

A hatóságok (értsd: a hatalmon lévő párt, azaz a Szerb Haladó Párt) azonban, ha szeretné is, hogy mindenki szépen menjen vissza a dolgára, azt nagyon nem szeretné, hogy kiderüljön, ki mindenki húzott hasznot annak az előtetőnek a halálos felújításából.

Vajon miért?

Az egyetemistamegmozdulásokhoz azóta több más ágazat képviselői is csatlakoztak, részben azokon a gyalogtúrákon, amelyek révén gyakorlatilag felszántották az országot, részben az egyes településeken tartott demonstrációkon. Eddig három egyetemi központban (Újvidéken, Kragujevacon és Nišben) volt tiltakozó nagygyűlés. És most következik a negyedik: Belgrád.

E sorok írása közben Szabadkáról, Nišből, Loznicából, Čačakból, Užicéből, Kragujevacról menetelnek az egyetemisták (és a hozzájuk csatlakozó polgárok) a főváros felé.

Mindeközben mindennapossá váltak a demonstrációk országszerte, immár a legkisebb falvakban is. Mindenhol van egy-két kiskirály, néhány Döbrögi, aki a nép vérét szívja, mindenhol van ki ellen tüntetni. Ha pedig az államfő vagy a lemondásban lévő, ügyvezető miniszterelnök akar egy-egy településen rendezvényt tartani, szinte borítékolható, hogy a televíziós közvetítésekbe be fog hallatszani a kint zajongó tömeg hangja is…

És most már az egyetemi hallgatók is nyílt levéllel fordultak Szerbia népéhez, amelyben rögzítik a tényt, hogy az egyetemistatüntetések össznépiekké váltak. Javaslatokat tesznek a polgároknak, hogyan szervezzék meg a döntéshozatalt, hogy elkerüljék a manipulációt és a lekenyerezhetőséget. Hitet tesznek a közvetlen demokrácia mellett, és hangsúlyozzák, hogy az állam és a társadalom működésére vonatkozó legáltalánosabb kérdések sem kizárólag az egyetemisták érdeklődésére tartanak számot, így nem is várható el, hogy azok megoldása kizárólag rájuk háruljon.

Egyúttal a belgrádi nagygyűlésen való minél tömegesebb részvételre szólítanak mindenkit.

Nyilvánvalóan nincs ember a világon, aki képes lenne előre megjósolni, hányan hallgatnak a hívó szóra, hányan gyűlnek össze szombaton Belgrádban kifejezni az elégedetlenségüket.

Sokan arra számítanak, hogy ez lesz az a nap, ami mindent megváltoztat.

Aggasztja is ez a hatóságokat éppen eléggé. Az államfő, akinek a hatásköre természetesen erre sem terjed ki, napok óta azt szajkózza, hogy arra számít: „ők széles körű erőszakos cselekményeket szerveznek”. Hogy kik azok az „ők”? Nem tudni. Az államfő ugyanis mostanában vigyáz, hogy ne piszkálja az egyetemistákat, tehát vélhetően nem rájuk gondol. Be is ígérte gyorsan, hogy ezt majd tömeges letartóztatások követik…

Itt azért érdemes egy pillanatra megállni. Ha a hatóságok tömeges letartóztatásokat terveznek, akkor vélhetően legalább valamilyen ürügyet megpróbálnak majd ehhez kreálni. Netán ők maguk terveznek incidenseket? Ahol sok ember van, elég néhány provokátor is, hogy nem kívánt mederbe sodródjanak a történések. Netán erre számítanak?

Láttunk már ilyesmit az elmúlt napokban, hónapokban, nem lenne különösebben meglepő. Ahogyan az sem, hogy az esetleges incidensek meg letartóztatások belengetésével tántorítsák el a Belgrádba tartó tömegeket a nagygyűlésen való részvételtől.

Nem különösebben valószínű azonban, hogy egy ilyen, nem is annyira burkolt fenyegetésnek lenne tömeges hatása. Ugyanis érdemes észben tartani, amit Žarko Korać egykori kormányalelnök mondott az N1-nek nyilatkozva: a rendőrség felléphet néhány emberrel vagy egy kisebb tömeggel szemben. De ha százezernyi polgárral szemben kell fellépnie, az már egy egészen másik történet. „A rendőrség fenntarthatja a közrendet. De nem léphet fel a közrendet nem sértő, a korrupcióval és a rossz hatalomgyakorlással szemben békésen tüntető néppel szemben. Ezt 2000. október 5-én is láttuk.”

Ugyanis nem árt emlékeztetni: huszonöt évvel ezelőtt akkor dőlt meg a Milošević-rezsim, amikor megpróbálta a tüntetőkre küldeni az egyenruhásokat, akik pedig szépen megtagadták a parancsot.

Talán ezt a példát nem ártana felidéznie az államfőnek sem. Emlékezhet rá, ő akkor is hatalmon volt. És ennek a tudásnak a birtokában kellene végiggondolnia: megkockáztatja-e, hogy szembesüljön az esetleges tömeges parancsmegtagadással?

A hétfőn megtartott kormányülés, amelyre az államfőt is meghívták a lemondásban lévők, és amelyen szó esett a szombati nagygyűlésről is, erre a felvetésre nem adott egyértelmű választ.

Nem tudjuk, hogy éppen március 15-e lesz-e az a nap, ami mindent megváltoztat. Vannak kétségeink. A „minden megváltoztatásához” intézményekre van szükség, azok meg egyelőre éppen nem teszik a dolgukat. Persze, egy lemondás megírásához egyetlen ember is elég. De mindahhoz, ami egy esetleges lemondást követne, már kellenek az intézmények.

És itt még nem tartunk.

Érdemes lenne olvasgatni az egyetemisták nyílt levelét…

KOCSÁNYOS Pálma