A magyarcsernyeiek többsége ingázik a munkahelyére, otthon pedig gazdálkodik

Bánát a szikes puszták és mocsaras árterek világa volt egykoron, a Tisza és a román–szerb határ közt élő magyarok ezért jóval sanyarúbb kenyeret adó földön élnek, mint a bácskaiak, ráadásul sok helyütt szórványban. A történelmi Torontál vármegyében, Bánátban barangoltam nemrégiben: egy magyar faluban, Magyarcsernyén jártam.

Emberemlékezet óta egészséges versengés dúl a Tisza két oldalán élő bácskai és bánáti magyarok között, bánáti vendéglátóm viszont bácskai származású: az óbecsei Kovács Kuszli Angéla itt alapított családot magyarcsernyei férjével, Kovács Lászlóval.

A dédi

A Kovács családban négy generáció él egymáshoz közel: Laci szülei a kertszomszédságban, korán megözvegyült nagymamája pedig, aki gyakran vigyáz a hétéves Dávidra és a hatéves Lénára, mindjárt az utcasarok mögött. Minden nap pontosan délben közösen ülnek asztalhoz mindannyian, kivéve azokat, akik akkor éppen dolgoznak.

A 83 éves Tóth Irén óvónő volt. 1962-ben, amikor elkezdett dolgozni, 94 magyar gyereke volt az óvodában, de 2001-ben, mielőtt nyugdíjba vonult volna, már csak 18.

De nem csak gyerekből lett kevesebb a faluban. „Fiatal koromban nagyon sok szórakozási lehetőség volt, ma semmi nincs. Akkor volt több színházterem, kocsma, mozi – minden rétegnek és korosztálynak megvolt a maga helye. Aktív amatőr színjátszóink voltak, és este a családoknál összejöttek az emberek, beszélgettek, kártyáztak. Ma van a faluban egy cukrászdának nevezett vendéglátóhely, meg évente egy bálat szerveznek a vadászok, néha a tűzoltók…” – mondja a dédi.

Angéla szerint a szombati kalács igazi magyarcsernyei különlegesség, erről is szívesen mesélt a dédi. „Az én gyerekkoromban nemigen készültek krémes sütemények. A szombati kalács egy kelt tészta, amit szombaton este csináltak vasárnapra: tekerni kell, mint a bejglit, de fonni is lehet, és meg szokták tölteni mákkal, dióval, almával – azzal, ami megtermett a háznál. Tepsibe helyezték, és hideg helyre tették, majd vasárnap reggel, a templomba indulás előtt kisütötték.”

Azt már dr. Szilágyi Mária építészmérnök, műemlékvédelmi szakmérnök Magyarcsernye értékei című munkájából tudom meg, hogy e táj konyhája nem kizárólag magyar ételeket tartalmaz: délszláv és német hatások is érték. „Talán a – tudomásunk szerint kizárólag – Magyarcsernyére jellemző szombati kalács sem magyar gyökerű. Eddig nem bizonyított, de meglehet, hogy a kisszámú magyarcsernyei zsidó lakosság hagyományai élnek tovább napjainkban is. A zsidó tradíció szerint a péntek este és a szombat elmaradhatatlan étele a kelt, fonott kalács, a barhesz vagy más néven challah. A magyarcsernyei szombati kalács talán ennek egyik változata.”

Megvalósult egy álom

Magyarcsernye községi központ: hat települést ölel fel az önkormányzat, amelyben nem Magyarcsernye a legnagyobb település, hanem Szerbcsernye. Nincs is ilyen furcsaság másutt Szerbiában: Szerbcsernye nagyon közel van a román határhoz, ezért nem lehet központ.

Magyarcsernyét a 18. század végén alapították, őslakosai Szeged vidékéről idetelepült dohánykertészek voltak. Csaknem két évszázadig a dohánytermesztés volt a falusi közösség identitásának meghatározó eleme. Úgy tudjuk, ma már senki sem foglalkozik dohánytermesztéssel.

Dr. Szilágyi Mária sokat kutatta szülőfaluja történelmét és épített örökségét.

„Szeretek hazajárni, mert ott van az a szeretet, amely visszarepít a gyermekkorba, és biztonságot ad. Ami az épített örökséget illeti, nem kellőképpen vigyáznak rá az ott élők, mert nem jelképez igazi értéket számukra. Szerintem folyamatos előadások, műhelymunkák talán segítenének ebben, és mindenképpen az, hogy már kisgyermekkortól megtanulják az örökségünk tiszteletét. A szellemi hagyományokat szerintem próbálják ápolni, és ebben sikeresek is” – mondja.

Az 1990-es évektől a magyarcsernyei művelődési élet szünetelt, elfogytak az aktív tagok. Aztán lassacskán minden újraindult.

Az elmúlt több mint tíz évben az Ady Endre Művelődési Egyesületben számos új szakcsoport alakult, jelenleg megközelítőleg hatvan aktív tagja van, akik négy tánccsoportban, két citeracsoportban, az Őszirózsa asszonykórusban és egy felnőttzenekarban dolgoznak.

Az egyesület munkája beérett: tavaly a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Plakett-elismeréssel jutalmazta, 2023-ban pedig a Kallós Zoltán Külhoni Magyarságért Díjat vehette át Hódi Judit, az egyesület elnöke. Azzal pedig egy régóta dédelgetett álom valósulhatott meg, hogy 2023-ban a falu lehetett a házigazdája a Gyöngyösbokréta és Durindó fesztiválnak.

Nemcsak keresztelő, de temetés is ritkán van már

Ötven évvel ezelőtt még négyezren laktak a faluban, a kilencvenes években csökkent a lakosság száma 2000–2500-ra.

„Jó néhány éve egy rendőr olyan 600 főt számolt össze, azóta még kevesebben vagyunk, választásokkor persze többen” – ironizál Laci. Pedagógusok ülik körbe az asztalt: Laci és a felesége, Angéla magyartanárok, jelenleg mindketten Óbecsén tanítanak, Bálint Tímea tanítónő pedig Magyarittabén dolgozik immár 14 éve. Szinte minden csernyeinek utaznia kell a munkahelyére. A cukorgyár régen bezárt, az olajgyárba meg inkább a környező falvakból járnak be dolgozni. A legtöbben gazdálkodnak, ezt teszi Laci is a tanítás mellett. Jószágot is nevelnek, veteményest is művelnek: Angéla arra nagyon büszke, hogy maguk készítik a szalámit, a kolbászt. „Lehet, hogy nem olcsóbb, de tudjuk, mit eszünk” – teszi hozzá a férje.

Tímea kisebbik gyermeke óvodás: a nagycsoportosok öten, a kiscsoportosok 17-en vannak. A nagyobbik gyermeke másodikos: tavaly 16-an indultak iskolába, ma már csak heten vannak az osztályban, mert a többiek elköltöztek a faluból.

„Bennünket nem vonz a külföld: itt vannak a barátaink, itt a családunk, van munkánk és meg tudunk élni. A testvérem is itt él, a nagyszülők is mind itt vannak, kisegítjük egymást a gazdálkodásban is” – mondja Tímea.

Annyira kevesen élnek ma már Magyarcsernyén, hogy nemcsak az esküvő és a keresztelő ritka esemény, de még temetés is régen volt.

A függetlenség ára

Az elszármazott csernyeiek találkozójából klub, bál, falunap és egy negyedévente megjelenő Csernyei Újság is született, amelynek Laci is szerkesztőbizottsági tagja. „Húsvétkor kellett volna megjelennie legutóbb, és először fordult elő, hogy nem adtuk ki, mert nem volt rá pénzünk. A támogatásokból fenntartott független lap idei egyetlen száma így majd csak a nyári falunap előtt fog jelenni” – mondja Laci.

Egy ideje már az elszármazott csernyeiek találkozóját sem tartják meg. Elfogynak az emberek, kiürülnek a tartalmak.

„Úgy másfél évtizede valahonnan előszedtek egy elfekvő Petőfi-mellszobrot, kihelyezték az iskola elé. Voltak ünnepségek, de ma már csak koszorúznak, alig mennek el erre az emberek, mert nem társul hozzá semmilyen tartalom. A falunak vannak testvérvárosi kapcsolatai is: Nagyszénás és Bakonycsernye Magyarországról, Dózsa György település Erdélyből… Régen jobban ápolták ezeket a kapcsolatokat, táborozásokat, látogatásokat szerveztek. Hiányzik a fiatalok energiája” – véli Laci.

„Mi a félig nyúzott bakkecskék falva vagyunk: amikor jönnek a választások, akkor belekezdenek a politikusok valamilyen projektbe, aztán félbehagyják. Korábban a csernyei Ifjúsági Klub elnöke voltam, fölújították volna a klubot párttagságért cserébe. Én semmilyen pártba nem lépek be. Kerestek másik elnököt, fel is újították a klubot, de rosszul, az épület elkezdett ülepedni, nem lehetett használni a termet. Akkor kitalálták, hogy az orvosházban lesz ifjúsági otthon: jöttek a választások, volt fényképezkedés, meszelés, mázolás – azóta úgy áll. Aszfaltozás? Foltozgatnak itt egy kátyút, ott egy kátyút, a tóbai út kiszélesítését meg úgy oldották meg, hogy fél szakaszon az útszéleket beszórták zúzott kővel, de a rosszabb részéhez hozzá sem nyúltak. A vízvezeték-hálózatot kicserélték, de új kutat nem fúrtak, ugyanaz az ihatatlan sárga lötty folyik a csapból, mint előtte, tele van homokkal. Akinek itt nincs veseköve, az nem is csernyei!” – mondja Laci.

Abban azonban mindannyian egyetértenek: ha összefog ez a falu, akkor sokra képes.

Magyarcsernyén gudúcot és lúdgegőt esznek

Angéla az egyetem után egy óbecsei mázsaházban kezdett el dolgozni, volt az újvidéki tévé tudósítója, tanított az óbecse Petőfi Sándor Általános Iskolában, Szentmihályon, most pedig az óbecsei Samu Mihály Általános Iskolában. A magyarittabéi, a magyarcsernyei és a szentmihályi iskolával kezdeményezett testvériskolai kapcsolatokat.

„Sok gyereknek nincs lehetősége kilépnie a falujából, ezért tartottam fontosnak ezeket az együttműködéseket: megismerik egymás szokásait, a különböző nyelvjárásokat, közös kirándulásokat szervezünk, bár támogatás nélkül már ez is egyre nehezebb” – véli Angéla.

Sorolja is a tájnyelvi példákat: ami Csernyén kotárka, az Óbecsén góré, a bácskai fonott kalács Bánátban gudúc, a csigatésztát Csernyén lúdgegőként ismerik, és ha valaki unalmaskodik, arra ott azt mondják: küszlet.

Magyarcsernyén nem csak a szombati kalács készítését tanulta meg: Angéla nagyon szereti a ,,búcsúi kalácsot” is, ami egy tortalapba tekert csokis tojáskrém, megpakolva rengeteg vagdalt keksszel, dióval, mazsolával és fügével. A templom Szent Ágota nevét viseli, így a február 5-éhez legközelebb eső vasárnapon van a búcsú – a Kovács család ekkor, de csakis ekkor készíti el a búcsúi kalácsot.

FEHÉR Rózsa