Száz napja alakult a jelenlegi szerbiai kormány, és erről az államfő jelenlétében emlékeztek meg. Ez szokatlan a világ jobbik részén, mert az államelnöknek, illetve uralkodónak csupán a kormányfő kinevezésével akad dolga a választások után. Errefelé más a szokás, itt a századik napon a kormány elnöke öt percet beszél, az államfő pedig egy órán át vázolja a kabinet jövőbeni feladatait. Alighanem egyre tipikusabb szokássá, amolyan balkánikummá válik ez Szerbiában.

A folyamatos kampányolás

Egy éve lesz néhány nap múlva annak a napnak, amelyen a nagy nyilvánosság, illetve az országos frekvenciával rendelkező tévé képernyői előtt nevezte a világ „legnevetségesebb vírusának” a Covid–19-et az egyik állami szakértő, és a vicces bejelentésen az államfő is jót nevetett. Amikor aztán néhány bátrabb szakember az olaszországi és kínai hírek nyomán kétségbe vonta az ország szakértőjének véleményét, Vučić elnök – ismét ország és világ előtt – határozottan egyértelműen megvédte azt a bizonyos Nestorović doktort, aki azóta már amolyan elszabadult hajóágyúként járja a tévéstúdiókat, és összevissza beszél a vírusról, a járványról és a védekezésről. A hivatalosan soha ki nem nevezett válságtörzs tagjait időközben kitüntette, előléptette, megjutalmazta az államfő, mivel a júniusi választások előtti hetekben a minimálisra csökkentették a világjárvány szövődményeiben elhunytak számát a zavartalan kampányolás és a szavazás lebonyolítása érdekében. Ma már négyezer fölött van a halálos áldozatok száma, és példátlanul sok, közel száz orvos és más egyészségügyi dolgozó is belehalt a védekezésbe. A „világ legnevetségesebb vírusát” pedig azóta nem emlegetik a válságtörzs tagjai. Megszokhattuk már errefelé, hogy nem csupán a választások előtt, hanem szinte állandóan, folyamatosan kampányol a hatalom. Minden beruházás, minden alapkőletétel, útátadás, szoboravatás része a kampánynak. Kivonultatják a tévéket, az írott sajtó képviselőit, akik terjedelmes beszámolókat közölnek, hogy a választópolgár tudja, érezze, kire kell majd szavaznia. Pedig az ő adójából épül minden, a felvett külföldi hiteleket pedig ő vagy az utódai fizetik vissza, de tudatosítják, hogy kinek kell hálát adni. Mintha a pénzt kiadó bankautomata előtt mondanának hálaimát, amiért kiadta a saját pénzüket.

Az intézmények szerepe

Hetekkel ezelőtt próbáltam ezen a helyen felvázolni a hatalmi ágak megosztásának több évszázados tapasztalatait, megemlítve a francia szerzőt is, de félő, hogy „hiába meszeltem” – ahogy a szerbek mondani szokták. Mert az ellenzék nélküli szerbiai parlamentben továbbra is a házon kívül rekedt ellenzéki politikusokat és a dölyfös többség által szabadszájúnak tartott művészeket apprehendálják, miközben visszhang nélkül hangzanak el az értelmes, civilizált, parlamenthez illő képviselői felszólalások, amilyenek például Pásztor Bálint, a VMSZ frakcióvezetőjének három-négy havonta megismételt kulturált, kimért és érvekkel, adatokkal bőségesen alátámasztott felszólalásai és kérdései, amelyekben például a szerb–magyar határátkelők átjárhatóságát és a migránshelyzet rendezését sürgeti, akár a kormányfőhöz vagy az illetékes miniszterhez intézett kérdés formájában is. A válasz rendszerint hangzatos, elcsépelt frázisokból áll, miszerint „a hivatalos szervek folyamatosan dolgozva mindent megtesznek a megoldás érdekében”. Tudom, hogy például Majdány és Rábé, pontosabban a szerb–román–magyar hármas határ körüli gondok kapcsán nem a Pásztor család ősi jussának sorsa miatt hangzik el a képviselői kérdés, hanem azért, mert ott már házakat gyújtanak fel és tesznek tönkre a migránsok, akiket havonta látványos akció és nagy csinnadratta közepette visszavisznek az ország délebbi részeibe, ahonnan aztán néhány nap múlva ismét visszajönnek. Határátkelők ügyében sem a diplomata útlevéllel rendelkező honatyák érdekében, hanem az ingázó munkások, diákok, az elszakított családok kapcsolattartása miatt apellál a frakcióvezető. A kimért, európai hangú felszólalásoknak azonban nincs igazi visszhangjuk, nincs foganatjuk. Az állami intézmények a hatalmi szervek szerepe egyébként is minimális, mindent a főnöknek nevezett államelnök intéz, a lélegeztetőgépek és védőmaszkok, védőoltások beszerzésétől az alapkőletételekig, az emlékművek avatásáig. Legutóbb például azzal kapcsolatban is lépnie kellett, hogy éppen a határátkelés legyen könnyebb, ne kelljen teszt meg karantén a Szerbiába való belépéskor. Ezt a megoldást Pásztor István, a VMSZ és a Tartományi Képviselőház elnöke is szorgalmazta, mi több, hosszas megbeszélést folytatott az ügyben az államelnökkel, amint az visszaérkezett franciaországi látogatásáról Belgrádba. Aztán meg büszkén közölhette a világhálón, hogy a hosszas megbeszélés eredményeként „éjféltől már” teszt- és karanténkötelezettség nélkül léphetnek be az állampolgárok Magyarország felöl Szerbia területére – ahogy már hetek óta a polgárok Albánia, Észak-Macedónia, Montenegró, Bulgária, Bosznia-Hercegovina területéről jöhetnek Szerbiába. A felsoroltakkal immár mi, vajdasági magyarok is egyenrangúak lettünk. És mindez csupán egy hosszas megbeszélés eredménye, nem a két párt közötti koalíciós szerződésbe foglaltakból következik.

Tanulságként annyi mindenképpen levonható a fent leírtakból, hogy a papír sok mindent elbír (akkor is, ha együttműködési megállapodást tartalmaz), de egy-egy hosszas megbeszélés az aranykorban mindent felülírhat. Nincs semmi szükség a sok cicomára, amilyen a parlament, a kormányfő, a minisztériumok, a kormányhivatalok stb., a személyes jó politikai kapcsolat révén minden gond megoldható. Pár óra alatt rendezhető az is, aminek a rendezése előtte hetekig, netán hónapokig vagy évekig húzódott. Mindez mellett az is jó, hogy van ez a világháló, a közösségi oldal, amelyen diadalittasan közzétehető a hosszas négyszemközti – fotóval illusztrált, mintegy bizonyított – megbeszélés pozitív, polgáraink érdekeit szolgáló eredménye.

Ilyen egyszerű ez ebben az aranykorban.

NÉMETH János