Egy régi, kicsit bugyuta vicc jár az eszemben szombat óta.

Mondja az egyszeri ember a barátjának: Te, én most hatodszor is megnézem ezt a filmet. Ugyan miért? – kérdezi amaz. Mert van benne egy hülye biciklis, akit elüt a villamos. Kíváncsi vagyok, most észreveszi-e, hogy jön a villamos…

Így voltam magam is a sorrendben ötödik belgrádi tiltakozó nagygyűléssel és sétával, mivel 1996-ban, az elcsalt és megmásított választásokat követő tömeges felvonulások egyikén magam is ott meneteltem az akkori ellenzéki vezetők mögötti tömött sorokban politizáló vajdasági magyarokkal, profi politikusokkal együtt a jogos vagy annak vélt követeléseket támogatva. Aztán jött Európából egy spanyol politikus (vajon emlékszik-e még valaki Felippe Gonzalesre?), és megszületett a róla elnevezett szerbiai törvény, a Lex specialis. De ez már történelem, amely – tudjuk – hajlamos ismételni önmagát.

 kütyü titka

A május 3-ai és 4-ei lövöldözések után egy hónappal ismét felvonultak a belgrádi emberek, hogy tiltakozzanak az erőszak terjedése ellen. Más városokban is voltak kisebb-nagyobb tiltakozások, nemcsak Szerbiában, hanem néhány európai nagyvárosban is. A környező országokban arról ír a sajtó, hogy Szerbiában immár pattanásig feszült a helyzet, egyre hevesebbek a tüntetések, egyre hangosabban követelik az utcákra vonulók a változásokat, többek között a sajtószabadságot, a bulvárlapok és tévéadók megregulázását. Természetesnek vettem, hogy éppen ezek a sajtótermékek hallgatják el, vagy minimalizálják a tiltakozásokat, így meg sem próbáltam a különben is csak elvétve nézett hazai csatornákon keresni a helyszíni, élő közvetítést a fővárosi tüntetésről.

Felfedeztem azonban mobiltelefonomon egy rejtélyes gombot, amelynek segítségével eljutottam ahhoz az ellenzéki tévéadóhoz, amely külön műsort sugárzott a megmozdulásról stúdióbeszélgetésekkel, helyszíni riporteri beszámolókkal, ahogy azt a civilizált világ szabad sajtótermékei csinálják. Az már csak amolyan hab a tortán, hogy mindezt a műszaki dolgokhoz közismerten nem értő polgárként értem el, így láthattam és hallhattam, mi történik az ország fővárosában. Nos, a hétről hétre tömegesebb felvonulás valóban méltóságteljes volt, helyenként és időnként megható, a demokrácia hívei számára pedig reményt keltő, ahogy 1996 decemberében is. Más kérdés, hogy mi következett utána akkor, majd négy évvel később, 2000 októbere után. Ezt, azaz a következményeket a társadalomtudósok elemezték, és nyilván még sokáig elemzik majd a jövőben is.

Hiénák és dögkeselyűk

Nyilván azt is analizálni kell, hogy a tiltakozó tömeget miért nevezi a jelenlegi rezsim hiénáknak, dögkeselyűknek, alkoholistáknak, kábítószert élvezőknek. Miért sértegetik és szidalmazzák a parlamentben az ellenzéki képviselőket a hatalmi párti honatyák és néhány honanya is? Esetenként a kocsmai viták és veszekedések színvonalát sem éri el ugyanis az a szókincs, amit a (néhai) Tisztelt Házból hallunk az állami tévéadók közvetítése révén, ami, ugyebár, méltatlan, szégyenletes, hiszen az ellenzéki padsorokban is a nép választott képviselői ülnek. Az alaphangot ezúttal is maga az államfő adta meg, hívei csupán papagájok módjára ismételgetik a sértéseket, így aztán a fentebb idézett megnevezéseket és jelzőket is egyre gyakrabban hallani, illetve olvasni Szerbia-szerte. A szombati tüntetést követően aztán a közösségi oldalakon maga a köztársasági elnök írta meg, hogy „össze kell fognunk, együtt kell küzdenünk a jobb gazdasági eredményekért és életkörülményekért”. Magyarán: immár a hiénákkal és a dögkeselyűkkel, a söpredéknek nevezettekkel is tárgyalni szeretne, holott jó egy évtizeden át mindent egyedül intézett, „mindennek ő volt az elnöke” – ahogy egy fővárosi újságíró megfogalmazta. Érdekes fordulat jele lehet ez az elnöki üzenet, amennyiben őszinte, és nem a sarokba szorított mindenható uralkodó jajkiáltása.

 Mi vágtázva táncolunk

A legnagyobb és immár egyetlen vajdasági magyar párt része ennek a hatalomnak nyolc köztársasági minisztériumi államtitkár és több tartományi segédtitkár révén, ezért kellett előre megszabott létszámban megjelennie a május 26-ai fővárosi tömeggyűlésen is, amelyet a hatalmi párt rendezett, és amelyet elmosott az eső.

Úgy járt a mostani hatalom, mint Miloševićék 1996 decemberében, amikor ugyancsak ellengyűlést, „kontramítinget” szerveztek. Szabadkáról ugyan magyarországi autóbuszokkal is szállították a minden bizonnyal itteni magyar tüntetőket, de erről egyetlen beszámoló sem látott napvilágot, a világhálón szorgalmasan jelentkező párttagok és aktivisták hallgattak. Az anyaországi autóbuszokról sem tudtak semmit, azok – egyes hírek szerint – egy magánszemély szervezésében érkeztek. Nyilván lottómilliomos lehetett, vagy az elhunyt gazdag amerikai rokon itteni örököse. Ha egyáltalán elmentek Belgrádba, ha nem csupán a mezei tagokat és szimpatizánsokat utaztatták.

Bezzeg a lóversenypályáról és a néptáncfesztiválról bőséges képanyag áll a nagyérdemű rendelkezésére: zsűriztek a képviselők, talán még főztek is, de mindenhol fényképezkedtek. A pártsajtó propagandistái is ott voltak, kínálgatva portékájukat. Bármely korábbi és jelenlegi diktatúra tájékoztatási minisztere megirigyelhette és irigyelheti őket.

A belgrádi séták pedig folytatódnak, ahogy több más szerbiai városban is voltak és lesznek tüntetések, felvonulások. A tiltakozó megmozdulásokat most már nehéz lesz leállítani, amíg legalább a tüntetők követeléseinek egy részét nem teljesítik az ország vezetői.

Amit pedig az aranykor kapcsán záradékként közölhetek, az csupán egy sz betű, amit alighanem a rovat címe elé kell majd biggyeszteni, hogy még pontosabban tudjuk, miként élünk.

NÉMETH János