„Adott száz eurót, azt mindenkinek, meg én kaptam még négyezer dinárt is. Hát persze, hogy felhívhat. Meg levelet is küldhet. Azt nem olvastam el, de küldött. Most az van, hogy mindenki keres bennünket, azt akarják, hogy szavazzak rájuk, hogy nekik ne kelljen dolgozniuk, de kapják a sok pénzt. Azért keresnek. De majd én eldöntöm, hogy kire szavazzak. Még nem döntöttem el…”

A bácsi elég határozott. Határozottan úgy tűnik, hogy már döntött, de még nem mond semmit. Nem kérdezősködünk. Valahogy az még megmaradt, hogy a szavazás magánügy, senkire sem tartozik, ha a másik akarja, majd elmondja, kit tüntet ki a voksával. Ha nem akarja, úgy is jó, azt is el kell fogadni.

Nem akarjuk rátukmálni a véleményünket. Lenne ötletünk, még érveink is szép számban.

De ez a választás valahogy más. Valahogy nem olyan, mint amit megszoktunk. Hatalmas a csatazaj, pörög a nyilatkozatháború, itt-ott egy-egy pofon is elcsattan a versengők között, jóérzésű ember borzadva nézi, hogy mi megy. A nagyobbak, az erősebbek már a szükségállapot előtt begyűjtötték a választási megmérettetéshez szükséges támogató aláírásokat, elkészítették a listákat, hogy kinek milyen szóróanyagot kell küldeni, ki intézi a telefonhívásokat, elkészültek az óriásplakátok, virítanak is mindenfelé, harsogva ordítják a hatalmas betűk a semmitmondó szlogeneket a világba. A kisebbek az utolsó pillanatig küzdöttek, mint malac a jégen, hogy összeszedjék a szignókat, éjt nappallá téve igyekeztek a lehetetlen körülmények ellenére megoldani a listaállítást. Hogy aztán kiderüljön, mégsem elég, mégsem jó, hiányt kell pótolni, tovább kell dolgozni.

Így aztán most, szűk két héttel a köztársasági, tartományi és önkormányzati választások előtt ott tartunk, hogy nagyjából tudni lehet, kinek sikerült kvalifikálnia magát a versenybe.

De azt nem tudjuk, hogy ki mit kínál. Nem tudjuk, hogy melyik párt, melyik pártszövetség, a polgárok egyesületei, csoportjai mit kínálnak. Nem tudni, miért kérik a meghatalmazást a polgároktól. Hogy messzebbre ne menjünk, maradjunk csak a helyi szinteken: kedves Olvasóm, Ön meg tudná mondani, hogy a versengő formációk közül ki akarja kiaszfaltozni az utcákat, ki akarja megjavíttatni a tömbházak előtt feltöredezett betonú parkolókat, ki akar játszóteret építeni és ki hozna esetleg egy-két vállalatot a városába, falujába?

Felsőbb szinteken sem jobb a helyzet. A vajdasági autonómiáról szóló viták elhaltak, már senki sem beszél arról, hogy mit és mennyit kellene javítani a helyzeten, hogy azt hogyan kellene elérni. Semmilyen szinten senki nem mond semmiféle konkrétumot arról, hogyan akar új munkahelyeket teremteni azok helyett, amelyeket a járvány megszüntetett. A dolgozók jogairól, a munkakörülmények javításáról, a hatékonyabb környezetvédelemről, a családvédelemről szó sem esik.

A hatalmon lévők győzelmük biztos tudatában csak arra ügyelnek, hogy a választópolgárok ne feledjék el, kinek köszönhetik a száz eurót (ha nyugdíjasok, akkor a további négyezer dinárt is), miközben finoman elhallgatják, hogy ez a pénz bizony a közösből van. Nem Aleksandar Vučić osztotta szét a nép között a magánvagyonát (amelynek eredete ugyancsak hozzánk vezethető vissza…), ő csak annyit tett, hogy a meglévő állami költségvetésből valahonnan elvett, hogy kiossza a „választási pénzt”. A „valahonnan” pedig, efelől ne legyen senkinek kétsége, azt jelenti, hogy a kismamák továbbra is megalázó összeget kapnak havonta, hogy a kórházak ellátása semmivel sem lesz jobb, hogy az iskolákban továbbra is nyomorúságosan fognak kinézni a mosdók, ahol nemhogy a gyakori és rendszeres kézmosást nem lehet majd ezután sem biztosítani, de még azt sem, hogy a gyerekek civilizált körülmények között, csukott ajtók mögött végezhessék a dolgukat… A „valahonnan” azt jelenti, hogy továbbra sem lesznek padok, ahol leülhetnénk az okmányainkra várva, hogy nem lesz pénz az utakon tátongó kátyúk befoltozására… A végtelenségig lehetne folytatni.  Aleksandar Vučić nem varázsló, nem teremtette az ingyenpénzt. Elvette. Tőlünk. Tehát nem kell hasra esni attól, hogy visszaadott belőle valamennyit. És főként nem kell hálásnak lenni.

A hála különben sem politikai kategória.

Az viszont már nagyon is politikai kategória, hogy a kegyeinkért küzdő választott vezetőink milyen irányba gondolnak vezetni bennünket a következő négy évben. Politikai kategória (kellene, hogy legyen), hogy meghatározzák, merre van az előre, mit akarnak elérni, azt hogyan akarják megtenni. Politikai kategória (kellene, hogy legyen) annak meghatározása, hogy a választópolgárok mely csoportját hogyan kívánják segíteni saját boldogulásában a következő négy évben.

Ugyanez vonatkozik a legnagyobb kisebbségi pártra is. A VMSZ jelenleg azzal kampányol, hogy soha nem volt annyira jó az anyaország és Szerbia viszonya, mint manapság. Ami igaz is. Csak azt nem látjuk, hogy nekünk, a választópolgároknak ez mit jelent – azonkívül, hogy gyorsan és fájdalommentesen tudjuk megszerezni azokat az okmányokat, amelyekkel aztán az anyaországot és Szerbiát is messze magunk mögött hagyhatjuk. A VMSZ tényszerűen semmit sem tett azért, hogy hatékonyan képviselje a vajdasági magyarság azon részének érdekeit, amelyik itthon akar boldogulni. A magyar nyelvű tankönyvek továbbra sem jelennek meg időben, a magyar személyi okmányokon szereplő magyar nevek írásmódja még mindig a köznevetség tárgya, a magyar vezetésű településeken semmivel sem jobbak az általános állapotok, mint bárhol másutt, a közigazgatásban dolgozókhoz többnyire éppen annyira nem tudunk anyanyelvünkön szólni, mintha valahol Dél-Szerbiában próbálkoznánk ugyanezzel. És a VMSZ még csak a jelét sem adja annak, hogy ezen bármit is változtatni akarna, hiszen az alaptézise az, hogy még soha nem  volt ilyen jó magyarnak lenni Szerbiában, mint manapság.

Nem is olyan rég még azon morgolódtunk, hogy a választási kampányban a pártok mindenfélét ígérnek, hogy aztán vagy teljesítsenek valamit az ígéretekből, vagy ne. Most már azon vagyunk kénytelenek morgolódni, hogy még csak nem is ígérnek.

A hatalom, úgy tűnik, már nem azért kell, hogy a céljait megvalósítsa, hanem magáért a hatalomért.

Az egyetlen, amit ez ellen tehetünk, az, hogy június 21-én megkeressük a szavazólapokon azokat, akik legalább valamit akarnak tenni. Ha kevésnek is, kicsinek is tűnik, a valami még mindig sokkal több, mint a semmi.

A szavazatunk a miénk. Ne pazaroljuk olyanokra, akik négyévente egyszer fordulnak hozzánk. A hatalom folytonossága soha nem egészséges, éppen itt és most láthatjuk, hogy mennyire nem az.

A szavazatunk a miénk. Adjuk annak, aki változtatni, aki tenni akar.

Különben tényleg csak arra adjuk, hogy valaki sok pénzért ne csináljon semmit.

KOCSÁNYOS Pálma