Közeledik a felvételik időszaka, ilyenkorra szinte minden továbbtanulni vágyó fiatal eldöntötte, hol folytatja a tanulmányait. Mostanra csak legyintünk arra a tényre, hogy a tanulmányi migráció a kilencvenes évek óta egyre erőteljesebb a vajdasági magyar fiatalok körében. Mindez nem is szorul különösebb magyarázatra: kezdetben a délszláv háború miatti kilátástalanság, majd a kedvezőtlen anyagi helyzet és a könnyebb boldogulás reménye miatt iratkozott egyetemre egyre több vajdasági magyar diák Magyarországon. 2005 és 2010 között 2181 szerb állampolgársággal rendelkező hallgató kezdte meg a tanulmányait valamely magyarországi felsőoktatási intézményben. A Nemzeti Erőforrás Minisztériuma és a Tartományi Oktatási Titkárság 2011-es adatai szerint a vajdasági magyar egyetemista populáció 30–35 százaléka tanult Magyarországon. Ugyanilyen számarányban sosem tértek vissza a szülőföldjükre, vagyis a külföldön való továbbtanulás az áttelepüléshez vezető legfontosabb utat jelentette számukra. Úgyszintén közhely, hogy a kettős állampolgárság bevezetésével az elvándorlási tendencia tovább erősödött. Palusek Erik néhány évvel ezelőtti, végzős zentai középiskolások körében végzett kutatása szerint már a résztvevők 70–80 százaléka magyarországi egyetemen tanult tovább, és mindössze 20 tért vissza tartósan Vajdaságba. A 20 százaléknyi adatközlőnél, aki itthon járt egyetemre, éppen fordított volt ez az arányszám: az egyetem elvégzése után mintegy 80 százalékuk maradt Szerbiában. Érdekes adat továbbá, hogy körülbelül minden negyedik Magyarországon továbbtanuló vajdasági az Európai Unióban igyekszik munkához jutni a diplomájával.
Gábrity Molnár Irén egy 2020-as interjújában arra hívta fel a figyelmet, hogy az itthon maradó vajdasági magyar fiatalok a továbbtanulási szándékukat általában aszerint alakítják, hogy az minél kevesebb anyagi ráfordítással járjon, ezért gyakran a legközelebbi városokban választanak felsőoktatási intézményt, mivel a mindennapos ingázás olcsóbb, mint az albérlet kifizetése. És persze az sem elhanyagolható tényező, hogy az adott karon könnyű legyen bejutni az államilag támogatottak keretébe. Úgy tűnik tehát, hogy (majdhogynem) hiába az MNT által átgondoltan kivitelezett felvételi felkészítők, az egyre szélesebb körű és nagyobb összegű ösztöndíjak és a kollégiumi lakhatás biztosítása, mindez nem elegendő vonzerő a középiskolások számára az itthon maradáshoz. Így viszont főként olyan szakokat választanak, amelyeken egyébként is nagy a túltermelés, és elvégzésük után csak a felsőfokú végzettséggel rendelkező munkanélküliek táborát gyarapítják. Ez a fajta, csak rövid távon racionalizáló, hosszú távon inkább önsorsrontó továbbtanulási stratégia és a kudarckerülő magatartás érhető tetten abban is, hogy a szerbül gyengén tudók nagy része nem fordít energiát az államnyelv elsajátítására, inkább magyar tannyelvű szak mellett dönt akkor is, ha erre semmiféle belső motivációja nincsen, így később a munkaerőpiacon is hátrányos helyzetbe kerül.
Az előzőekben leírtakat annyiszor olvastuk és – különösen a legutóbbi népszámlálási adatok elemzése kapcsán – hallottuk már a szociológusainktól, hogy lassan fejből soroljuk őket. Ami számomra mégis meglepő jelenség, hogy egy ideje nemcsak a felsőoktatásban figyelhető meg a tanulmányi migráció, hanem a középiskolai, sőt az általános iskolai szinteken is. Az elmúlt öt évben egyre több olyan észak- és nyugat-bácskai tanulóról hallok, akit a szülei már elsőbe a legközelebbi magyarországi város egyik iskolájába íratnak, vállalva ezzel a napi kétszeri, kiszámíthatatlan hosszúságú határátlépést és az ezzel járó többletköltséget. Nyilván sarkítok, de csak azért, mert valóban nem értem: rengeteg híradás (gondoljunk csak a fel-fellángoló tüntetésekről szólókra) érkezik arról, hogy a magyarországi oktatásügy még rosszabb helyzetben van, mint a szerbiai; hogy az ottani pedagógusok kevesebbet keresnek, de sokkal inkább le vannak terhelve, mint az itteniek; hogy lassan bárki taníthat általános iskolában, annyira nagy a tanárhiány; és emiatt extrém nagyok a tagozatok és az óraszámok; mégis akad, aki úgy gondolja, ott jobb helye lesz a gyerekének? Hogy elfér majd harmincegyedik diáknak a többi harminc mellé egy végkimerülés határán álló tanító osztályában? Hogy azzal több lehetőséghez juttatja, ha hatig a napköziben hagyja, majd két órát várakozik vele a határon, hogy másnap hajnalban keltse, és újra induljon a verkli? Hogy jót tesz neki, ha elvágja a szülőhelye megismerésének esélyétől, a szomszéd gyerekekkel való barátkozástól, egy másik nyelv megtanulásától?
A határ menti falvakban élő nyolcadikosoknak becslésem szerint nagyjából 15–20 százaléka tervezi, hogy Magyarországon fog középiskolába járni, méghozzá elsősorban olyan technikumokba és szakképzőkbe, ahol például erdésznek, lovásznak vagy vízügyi technikusnak lehet tanulni. Ezek a szakmák meg aztán végképp nem tekinthetők a jövőbe való befektetésnek, inkább csak alibinek arra, hogy ezek a diákok három vagy négy évet ne töltsenek otthon, és tizennyolc évesen külföldre dobbantsanak gyári munkásnak. Ez is mutatja, hiába telt el ötven év, a mentalitásunkban nem sok minden változott azóta, hogy megjelent Domonkos István Kormányeltörésben című poémája: „én lenni / én nem tudni magyar / élni külföld élet / pénz nyelv zászló / himnusz bélyeg / elnökök vezérek / előkotorni megfelelő / ott ahova érek”. Pedig milyen szép lett volna ezt az ötven évet nem dadogással és összehúzódva tölteni!
BERÉNYI Emőke
