Az utóbbi hónapok külpolitikai történéseiből arra lehet következtetni, hogy kényszerűségből ugyan, de hamarosan gyökeres változásoknak kell történni Szerbia nemzetközi kapcsolataiban. Főleg az oroszok ukrajnai invázióját követően Belgrád igyekezett valamiféle egyensúlyt tartani a Nyugat és Kelet irányában, hiszen – szegény ország lévén – létfontosságú anyagi érdeke, hogy egyik oldallal se húzzon ujjat.
Az Európai Unió tagállamainak nagy része ugyanis már az orosz támadás megkezdése óta a háború bódulatában él. Pontosabban elérkezettnek látja az időt, amikor gazdaságilag, pénzügyileg, de akár katonailag is végérvényesen leszámol az ősi ellenségével. Súlyos eurómilliárdokat ömleszt a harctérre, ami nem kis megterhelés, de – ha már lúd, legyen kövér! – mindenféle büntetőintézkedéseket vezetett be Moszkva ellen.
E kiadások mellett teljesen eltörpülnek azok az összegek, amelyeket az EU Szerbiának utal át, s ezzel gyakorlatilag sakkban tartja Belgrádot. Elsősorban azt követeli a szerbiai vezetéstől, hogy a kormány vezessen be szankciókat Putyinék ellen, mintha egy ilyen lépés bármi kárt is tudna okozni a Nagy Medvének. Szerbiának annál inkább, hiszen az országunk gazdaságának működése igen nagyban függ az orosz gáztól és kőolajtól. Ha ezt a két csapot elzárják az orrunk előtt, akkor minden bizonnyal megnézhetjük magunkat. Politikailag és nemzeti érzelmileg talán még nagyobb teher a koszovói kérdés. Az ottani helyzet kiéleződése, mint már kiderült, lényegében csak kétoldali erőfitogtatás. Az albánok be akarják bizonyítani, hogy ott ők az urak, a belgrádi vezetés pedig körömszakadtáig ragaszkodik az „ősi bölcsőhöz”, amiből azonban már régen kiborították a gyereket. A vezetők, elsősorban az Ő népszerűsége azonban nagyban attól függ, hogy mennyit és mennyire harcol a szerbek szent földjéért. Márpedig a Nagy Testvér hathatós politikai segítsége nélkül a nemzetközi porondon Szerbia nem remélhet eredményt ezen a téren.
Egyébként Koszovónak az Európai Tanácsba való felvétele körül kialakult kisebbfajta testvéri (montenegrói) botrány után Vučićék nagy dérrel-dúrral bejelentették, hogy az ország külpolitikájában új stratégiára van szükség, s ezután nem tesznek semmilyen egyoldalú engedményeket, természetesen elsősorban azon országoknak, akik nem ellenezték Pristina ET-be való felvételét. Nos, erre mondják a cinikusok, hogy „köhög a bolha”.
Egyébként is meglehetősen sok kívánnivalót hagy maga után a külpolitika, különösen, ha inkompetens egyén(ek)re bízzák a vezetését. Márpedig a Milošević által annak idején csak „onaj mali debeli”-nek nevezett Ivica Dačić korábbi külpolitikai ügyködése során sem tudott értékelhető eredményt felmutatni, de ennek ellenére a Főnök most is rábízta ezt a szaktárcát. Ezt a tényt az ellenzéki, sőt a semleges politikai beállítottságú szakemberek is szemére vetik az állam első emberének, de számára nemcsak ez, hanem minden más bíráló megjegyzés gyakorlatilag a puskagolyó szerepét kapja: az egyik fülén be, a másikon ki! Ő azonban senkire sem hallgatva, amolyan buldózerként megy a maga útján mindaddig, amíg a balga nép számára is ki nem derül, hogy immár évek óta vak vezet világtalant.
Csak a kifejezetten rossz szándékúak állíthatják azt, hogy Vučić az eddigi regnálása idején nem igyekezett szinte mindent megtenni az ország érdekében. Mivel minden hatalmat magához ragadott, azzal is tisztában kellett lennie, hogy a felelősséget sincs kivel megosztani, ezért a nemzetközi politikai színtéren, amúgy titósan, egy kicsit jobbra kacsintott, majd egy kicsit balra, s ezzel igyekezett megvédeni Szerbiát attól, hogy bármelyik oldal egyértelművé tegye a politikai hitvallását. Valljuk be, ez eddig viszonylag sikeres libikókának bizonyult. A jelek szerint azonban elsősorban a nyugati országok igyekeznek teljesen sarokba szorítani, s színvallásra kényszeríteni.
Legyünk őszinték, az Európai Uniónak és az Amerikai Egyesült Államoknak aligha fűződik bármiféle anyagi érdekeltsége ahhoz, hogy Szerbiát ebbe a blokkba kényszerítse, hiszen az elkövetkező sok évtizedben (ha akkor még ugyan létezni fog a Föld nevű bolygó) csupán a szegénylegény szerepére lesz kárhoztatva. Az Oroszországról való leszakítási kísérlet lényege, hogy Moszkvának minél kisebb legyen a befolyása, és a világ előtt egyre jobban elszigetelődjön.
Óriási játszma ez, ahol nem számít a pénz, de főleg az emberélet. Az utóbbival kapcsolatosan napjainkban is a szemünk előtt zajlik az ukrán–orosz háború, ahol mindkét oldalon hetente ezrek halnak meg, s azt sem tudják, hogy kiért és miért.
Nem kétséges, hogy Vučićék igyekeznek megtartani a kecskét és a káposztát is, de az idő múlásával be kell látniuk, hogy ennek a hintapolitikának elérkeztek a végnapjai. Még az sem kizárt, hogy a két szék között a földön találják/találjuk magu(n)kat.
BOTH Mihály
