Néhány évvel ezelőtt az akkori kormány akciót hirdetett annak érdekében, hogy az engedély nélkül épült objektumokat a tulajdonosok legalizálják. Akkoriban súlyos büntetésekkel fenyegették az esetleges „engedetleneket”, de az idő múlásával ez a szigor igencsak megenyhült, majd az egész téma a szőnyeg alá került. Hogy az ijesztgetés hatásosabb legyen, az illetékesek azt hangoztatták, hogy a műholdas felvételek alapján még egy sertésólról is meg tudják állapítani, hogy a tulajdonos rendelkezik-e megfelelő építési engedéllyel.

Mellesleg tudni kell, hogy ilyen felmérésre és megállapításra technikailag adva van a lehetőség. Nálunk a gondok ott kezdődtek, amikor az első hevenyészett felmérésekből kiderült, hogy több mint 3,5 millió különféle épületről van szó. A probléma nagyságát érzékelendő elmondjuk, hogy Szerbiában összesen ugyanennyi árammérő készülék van, beleszámítva a gazdasági tevékenységet folytatókat is.

Az sem mellékes, hogy az esetleges büntetések kirovására csak a bíróságnak lenne joga. Nos, hol van az az igazságügyi intézmény, amely képes viszonylag rövid idő alatt feldolgozni és a jogerőre emelésig elvinni ennyi ügyet? Már a feltételezett esetek száma is nevetésre serkenti az embert, arról nem is szólva, hogy a bíróságok évzáró jelentéseiben folyamatosan 5,5 millió nyitott ügyről beszélnek. A lemaradás tehát óriási, és képtelenség lenne újabb bődületes mennyiségű tárggyal megfejelni. Éppen ebből az okból kifolyólag laposodott el a tévé-előfizetési díjat megtagadók ügye is. Minden bizonnyal ezzel a körülménnyel is számoltak azok a polgárok, akik elsősorban a falusi környezetből menekülve a városok peremén, ki tudja, hogyan megszerzett telkeken mindenféle engedély nélkül belevágtak az építkezésbe. Az azóta is ott díszelgő, olykor többemeletes házak láttán nem nehéz arra következtetni, hogy nem a proletáriátus vakarta elő a szalmazsákból a megspórolt pénzét, hanem jórészt az újgazdagok igyekeztek az urbánus övezet felé.

Azt nem tudni, hogy a beköltözésük óta hogyan oldották meg az áram, a víz és a szennyvíz (el)vezetésének problémáját, tény azonban, hogy sokuknak napjainkban már mindenük van. Még többen azonban (főleg Szerbia déli és délkeleti részén) szabályosan lopják az áramot, a vizet… És a hivatalos szervek részéről senki a füle botját sem mozdítja.

Illetve…

A napokban Goran Vesić, Belgrád nemrégi főépítésze, aki nem arról vált híressé (inkább hírhedtté), hogy a családi háza bővítésekor tiszteletben tartotta a szomszéd idős néni tulajdonában lévő ingatlant, most építészeti miniszteri rangban (tolvajból lesz a legjobb pandúr) közhírré tette, hogy mindazok, akik eddig engedély nélkül építkeztek, és azóta sem legalizálták az objektumukat, szeptember 15-e és október 15-e között jogosan igényelhetik, a villany-, a víz-, a gáz- és a távfűtési hálózatra való csatlakozásukat. Ők és az Európai Unió brüsszeli korifeusai ugyanis „megállapították”, hogy ez alapvető emberi jog, tehát az államnak és az önkormányzatoknak is mindent meg kell tenniük a megvalósítás érdekében.

Elgondolkodtató, de egyben bicskanyitogató is a folyamatos érvelés a jogokról. Ugyanakkor a kötelezettségekről egy szó sem esik. Vajon nem volt kötelező az építés kezdete előtt beszerezni a kivitelezési főtervet, a különféle engedélyeket, felfogadni építészt a munkálatok felügyeletére? Tisztességesen befizetni a rácsatlakozási díjat és illetéket? Akkoriban és azóta sem esett/esik erről egy szó sem. Viszont évek óta verik az asztalt, és a jogállamra, emberséges életkörülményekre s csak a jó Isten tudja, még mi mindenre hivatkoznak a mentalitásukból eredő vagdalózással a jogaikra. És az állam mélyen meghajlik előttük, és igyekszik csaknem minden megtenni, hogy ne neki, hanem a törvényszegőknek legyen igazuk. Ugyanakkor teljesen szem elől tévesztik azokat a törvénykövető embereket, akik a saját otthon megteremtését megelőzően kisebb vagyont költöttek különféle papírok beszerzésére.

A hatályos törvények mellőzése azonban más, ennél súlyosabb esetekben is megfigyelhetők. Talán még valaki emlékezik a belgrádi Savamala városrészben történt éjszakai rombolásra, amikor álarcos ki tudja, kicsodák egyszerűen elzavarták az éjjeliőröket, és az egyébként valóban csak ledózerolásra való épületnek igen szervezetten nekiestek, s mire kivirradt, minden a földdel volt egyenlő. Akkor mindenki körömszakadtáig tagadott, a hivatalos szervek, tehát a rendőrség és az ügyészség mosták kezeiket, pedig a beavatottak váltig hangoztatták, hogy ilyesmi a legmagasabb szintű állami vezetés tudta nélkül nem eshetett volna meg. Sok idő elmúltával a jelenlegi államelnök szinte büszkén bevallotta, hogy igenis az ő utasítása alapján történt minden. Mondta ezt Szerbia első számú közméltósága, és nem szakadt rá az igazságszolgáltatás plafonja.

Hasonló botrány kerekedett abban a bizonyos Jovanica-ügyben is, ahol Andrej Vučićot, az elnök testvérét a marihuána termesztése kapcsán emlegették. És az az esett is olyannyira szőnyeg alá került, hogy két rendőrnyomozót, akik túl buzgók voltak, lefokoztak, és ezzel együtt elvették tőlük az ügyet.

Ha csupán az említett három dolgot egy kalapba tesszük, komoly okot adnak nemcsak az elgondolkodtatásra, de az igazságszolgáltatásba vetett bizalmunkkal kapcsolatban is, hiszen ilyen nyilvánosan és hányaveti módon sutba vágni a parlament által „kőbe vésett“ előírásokat aligha lehet másképpen nevezni, mint a jogállam megcsúfolása.

BOTH Mihály