A polgármester szóbeli utasítására maradt el Nagykikinda városában egy irodalmi est. Egy amolyan ártatlannak látszó rendezvény, amelyre húsz-harminc ember szokott elmenni, többnyire a fellépők rokonai és barátai, és amilyenekből azért még mindig szép számmal akad ezen a tájon. Mert itt mintha államilag irtanák a kultúrát. Az ilyen, egykoron tömegesen látogatott események száma igen erőteljesen megcsappant. Nincs rájuk sem pénz, sem igény. Eléggé el nem ítélhető módon akár azt is gondolhatnánk, hogy e két utóbbi dolog egymásból következik. Kérdés azonban, hogy mi fogyott el előbb: az igény vagy a pénz?

 Jó napot!

Belgrádban a belügyminisztérium tiltotta be a „Mirëdita, dobar dan!” elnevezésű művelődési témájú rendezvényt. Pontosabban: egy mintegy ötventagú, egyértelműen szélsőséges, soviniszta jelszavakat hangoztató és ugyanilyen jelképeket lobogtató, fiatal férfiakból álló társaság helyszíni felvonulása nyomán közölték: a belügyi szervek „nem tudják garantálni az esemény biztonságos lefolyását”. Javasolták is azonnal a szervezőknek, hogy mondják le a tizenegy éve megrendezésre kerülő rendezvényt. Bizonyára elfelejtették, hogy 2014-ben Szerbia és Albánia miniszterelnökei együtt bocsátották útjára a rendhagyónak számító szerb–albán művelődési találkozót, hangsúlyozva, hogy a két nép barátságának megerősítését, a megbékélés folyamatának felgyorsítását szolgálja az ilyen esemény. A belügyeseknek talán az sem jutott eszükbe, hogy a két akkori kormányfő Aleksandar Vučić és Edi Rama voltak. Ez utóbbi ma is miniszterelnök Tiranában, az előbbi viszont 2017 áprilisa óta Szerbia köztársasági elnöke, illetve teljhatalmú ura. A kultúrélet napszámosai egy kicsit hőbörögtek ugyan, de a hatalom intézkedéseit, rendelkezését tiszteletben tartva lemondták a belgrádi eseményt. Amelyet a szerb államfő legközelebbi munkatársai egyébként azon nyomban provokációnak neveztek. Ezt a véleményüket pedig a másnap megjelenő bulvárlapok szinte kórusban ismételgették. Fővárosi kollégám szerint „ez valójában az észak-koreai recept szerbiai lenyomata”.

A művelődési esemény címe és jelszava különben magyarul: Jó napot! Ismétlem: 11 éve rendszeresen megtartották, bár a szélsőségesek részéről gyakran volt egy kis morgás, halvány ellenkezés. Már-már úgy látszott, hogy meggyökerezik a kezdeményezés, hogy a politikusok által annyiszor hangoztatott békepártiság egyfajta tartóoszlopa, kísérőrendezvénye lesz az egyre szorosabb együttműködési folyamatnak, hiszen a jó szomszédságot nem csupán a gazdasági kapcsolatok és az árucsere bővítésével lehet és kell ápolni. Most, ezen a nyáron azonban történt valami, ami megakasztotta ezt a lendületet. Semmiképpen sem kell arra gondolnunk, hogy a rendőrség nem lett volna képes a félszáz hőzöngőt megfékezni, netán előállítani. Alighanem az ország vezetőjéhez/vezetőihez köthető a fordulat, a hozzáállás megváltozása. Be kell látnunk, hogy a szerb világról alkotott, illetve kialakított és lépten-nyomon hangoztatott propagandába nem fér bele egy ilyen kulturális esemény.

A nemzetbiztonsági kockázat

Erre mifelénk nem sokan hallottak Feđa Štukan szarajevói költőről és színészről, akinek a szülővárosa ostromáról szóló könyve a szerb térségben is komoly visszhangot váltott ki. Kendőzetlenül, elfogulatlanul tárta olvasói elé a rettenetes éveket, a körülzárt városban rekedt emberek szenvedéseit. Ha finoman fogalmazunk, azt kell mondanunk, hogy Belgrádban és Szerbia-szerte nem fogadta egyértelmű lelkesedés a kiadványt. Akadtak azonban olyan fesztiválszervezők Belgrádban, akik meghívták a sokoldalú művészt Belgrádba. Meg is érkezett a szarajevói repülőgépen, de az útleveleket ellenőrző egyenruhások a Nikola Tesla reptéren félreállították Štukant. Ott kellett éjszakáznia, és másnap visszaküldték Szarajevóba. Az indoklás szerint „személye nemzetbiztonsági kockázatot jelent” Szerbiában. Ami teljesen érthetetlen ugyan, de egy ilyen mondatba minden belefér. Különösen, ha az intézkedés elrendelői nem akarják nyíltan kimondani, miért tartják nemkívánatos személynek a külföldi művészt. Aki – meg kellene érteni – nem lehet (miután átélte Szarajevó több évig tartó ostromát) egyértelmű és feltétel nélküli barátja Szerbiának, illetve az egyre világosabban megfogalmazott és egyre sűrűbben hangoztatott „szerb világnak”. Amúgy meg igencsak különös lehet azoknak a biztonságérzete, akik egy színészt/írót nemzetbiztonsági kockázatnak tekintenek.

 A veszélyes művészek

A bevezetőben említett nagykikindai eset azért is érdekes, mert a szintén hagyományos irodalmi találkozó résztvevőivel akadt gondja a bánsági város polgármesterének. Nikola Lukač ugyanis elfogadhatatlannak tartja, hogy olyan irodalmárok lépjenek fel a városban, akik „bizonyított ellenségei Szerbiának és Vučić elnöknek”. Mivel alkotásaikban, megnyilatkozásaikban olyan véleményt fogalmaztak meg, amely ellentétes a hivatalos állami propaganda szólamaival. Akadnak ilyen emberek Szerbia-szerte, különösen értelmiségi körökben. Lehetséges, hogy több ilyen, a hivatalos politikát elmarasztaló alkotó ember is felolvasott volna műveiből a nagykikindai városi könyvtárban, de a polgármester szóbeli tiltása nyomán a fellépők és a közönség is szétszéledt. A szervezők pedig arra a kérdésére, hogy megkaphatják-e írásban a rendezvény betiltásáról szóló polgármesteri rendeletet, azt a választ kapták, hogy erre csak hétfőn kerülhet sor, mert a hétvégét az a tisztviselő is házon kívül tölti, akinél a város pecsétje van. A péntektől hétfőig tartó két és fél napon tehát használaton kívül van a városi pecsét. Az első munkanapon azonban pecsétes írást kapnak a polgármester rendelkezéséről.

Így állunk tehát 2024 nyarán, az aranykor kellős közepén. Egyre világosabb, hogy milyen politikai irányzat lenyomata az, amely napjainkat jellemzi. Nagykikinda város pecsétjének lenyomata a hét első munkanapján tehát alighanem csak annak bizonyítéka, hogy merre haladunk.

NÉMETH János