Alá- és fölérendelt viszonyok érvényesülnek a közéletben: léteznek tekintetes urak és úrhölgyek – Nem érdemes a dolgokat piszkálni, mert pórul jár az ember
Miért nem mer szembenézni a politikai elit a vajdasági magyarság drasztikus fogyásával? Befolyásolja-e, kihat-e az egyszerű ember mindennapjaira a politika? Mi kellene ahhoz, hogy változzon a retorika, és szüksége van-e az olvasónak a szabad sajtóra? Vataščin Péter néprajzkutató, publicista a Sajtószabadság Alapítvány Népfogyatkozás című budapesti konferenciáján arról értekezett, hogyan jelenik meg a közbeszédben a vajdasági magyar népességfogyás témája.
Mi az oka annak, hogy negligáljuk a problémát, s nem szembesülünk azzal, hogy többen halnak meg, mint amennyien születnek, és közben rengetegen külföldre költöznek?
– Ami a hatalmat illeti, eléggé világos a dolog: van egy nagyon erős pozitív önkép, és ehhez képest a demográfiai mutatók hanyatlása egyszerűen nem fér bele ebbe az önfényezésbe, ebbe a saját „márkanevesítésbe”. Másrészről, de ez már egy kicsit hipotetikus, ez nem olyan, mint egy háború, amikor emberek halnak meg, amikor nagyon kézzelfogható a konfliktus. Ez akármennyire konkrét folyamat, azért van benne elvontság, egy fantomszerű valami, és viszonylag nehéz megragadni. Különösen úgy, ha leépül a közélet, és nincsenek megfelelő fórumai, csatornái, valamint megfelelő képviselői az ügynek, hogy ezt elmagyarázzák. Akadnak kutatók, társadalomtudósok, de valószínűleg nincsenek elegen, és az sem biztos, hogy ők mindig hangot szeretnének adni a véleményüknek; vagy azért, mert bonyolult a kérdéskör, vagy azért, mert túlságosan fájdalmas a téma. Olyan is van, akinek lenne mondanivalója, de tudja, nem biztos, hogy a párt ezt jó néven venné. Általánosságban ez a probléma szerintem arra mutat rá, hogy létezik egyfajta degradáció a közbeszédben.
Egyes politológusok szerint a politikának az egészen egyszerű emberre, például egy mezőgazdasággal foglalkozó vajdasági magyar polgárra egyáltalán nincs kihatása. Ő éli az életét, és dolgozik. Egyetért ezzel?
– Nem, én azt gondolom, hogy egészen biztosan van. Az elmúlt harmincakárhány év nem volt túlságosan egyszerű a vajdasági magyarságnak. Ha úgy tetszik, politikai válságból politikai válságba menetelt ez a társadalom, nemcsak a kisebbség, hanem a komplett szerbiai társadalom, és ilyen szempontból egészen biztosan tapasztalható egyfajta elfáradás, enerváltság, ami a közéletet meg a közbeszédet illeti. Publicistaként is érzem magamon vagy a kollégákon, hogy egy-két év erőfeszítése után már csak legyintenek. Szerintem ezt ki lehet vetíteni közösségi színtérre is, akkor ez a fajta fáradtság abszolút megvan. Másrészt meg, és ez nemcsak vajdasági magyar specifikum, hanem majdnem az egész Kelet-, Dél-Kelet-Európára kiterjeszthető, hogy általában mi az átlagpolgár viszonya a politikához és viszont. A legtöbbször alá- és fölérendelt viszonyok érvényesülnek, tekintetes urak vannak, és úrhölgyek. Nagyon sok generációnak, az előttünk lévő generációnak is az a tapasztalata, hogy nem érdemes ezt piszkálni, mert pórul jársz. Klientelisztikus viszonyok érvényesülnek a vajdasági magyar közegben. A XX. század ilyen szempontból nem volt kegyelmes. Annak ellenére, hogy, mondjuk, Jugoszláviában és most is a szabad beszéd lehetőségei adottak, de ezek annak ellenére konkrét retorziókkal járhatnak, ha az ember felszólal bizonyos esetekben.
Ha változna a közbeszéd, ha nem lenne ennyire homogén, lazulhatnának ezek a viszonyok és benne az emberek?
– Ha a vajdasági magyar médiatérre tekintünk, akkor legyünk optimisták, és mondjunk két tucat embert, újságírót, akiken gyakorlatilag múlik, hogy van még pártfüggetlen újságírás, mint olyan. A nézettségi és az olvasottsági adatok ezeknél a médiumoknál azért azt mutatják, hogy van erre olvasói, nézői, hallgatói fogékonyság. Eközben a nagyon sok pénzből fenntartott médiaházak olvasottsága nagyon alacsony. Úgyhogy szerintem ez jelzés, hogy van egyfajta igény egy kiegyensúlyozottabb médiatérre. Ha több ember azt érezné, hogy legalább a retorzióktól nem kell félnie, akkor talán sokrétűbb lenne az a hangspektrum, ami megszólalhatna a vajdasági magyar közbeszédben is. Jómagam is ismerek több olyan embert, aki, ha megszólal, akkor rettentően óvatos, vagy egyáltalán nem akar felszólalni, mert nem akar feltétlenül szembesülni a retorziókkal vagy az elkerülhetetlen vitákkal, amelyek akár iszapbirkózásig is elfajulhatnak. Nagyon sokszor a nyilvánvalóságokat kell ismételni. Egy normálisan működő demokráciának plurális és egymással azért valamilyen szinten kooperálni tudó médiumok alkotta médiatérre van szüksége, és ez nem biztos, hogy most fennáll. Ez azért rendkívül fontos, mert így a népszámlálási adatok kapcsán látjuk, hogy nagyon vissza már nincs hova hátrálni. Amikor egy pár százezres kisebbségről van szó, akkor játszhatjuk mi az önkényurat, de ez nem segít, nem fékezi a folyamatokat, és Vajdaság a legjobb példa erre. Lehet, nem sokban segítene egy plurális médiatér sem, mert nyilván nemcsak ettől függ, de érdemes lenne megpróbálni, mert vesztenivaló egyáltalán nincs, ha a teljes társadalmat nézem. A politikumnak persze van, de az más kérdés.
TÓMÓ Margaréta
