Ha a föníciaiak kétezer-hatszáz évvel ezelőtti találmányról, tehát a pénzről, mint fizetési eszközről esik szó, akkor legtöbb ember fejében megszűnik a világ, és csak annak minél nagyobb mennyiségben történő beszerzése, megkaparintása a cél. Abban ugyan igazat kell adni Rejtő Jenő Fülig Jimmyjének, hogy a pénz az egyetlen dolog, amiből nem árt a sok, de ha valaki túlélt egy-két vagy több sorscsapást (betegséget, családtagok elvesztését…), néha rádöbben, hogy azért mégsem minden a pénz.

Pedig a mindennapi tapasztalataink azt bizonyítják, hogy a kapzsiságnak nincs határa, de ha van, sokan azt is megkerülik, s szükség szerint mindent feláldoznak a cél elérése érdekében.

Legtöbb esetben az emberi becsület „esik áldozatul”. Ez nemcsak a politikára jellemző, de ebben a tevékenységi ágban a leginkább szembetűnő.

Hogy valaki az egyre növekvő igényei szerinti álláshoz jusson, amióta pártok vannak, mindig az volt a lényeg, hogy az illető jókor legyen jó helyen, s akkor remélheti a képességeihez viszonyított túlzottan is jól fizető munkahelyet, beosztást. Szerbia újabb kori történelmében ez az állami vállalat élére kerülést jelenti. Egy közelmúltban készült kimutatás szerint ugyanis nemcsak a közvállalatok (villanygazdaság, Srbijagas, Szerbia Útjai… stb.) igazgatói markolnak fel a minisztereknél is több pénzt az államkasszából, hanem a különféle ügynökségek és irodák vezetői is. A kormányhoz tartozó irodák igazgatói átlagban 200 000 dinár fizetést kapnak, ami negyven százalékkal nagyobb, mint a miniszterek havi járandósága. Amennyiben az illető nyugdíjas, igazán van mit aprítania a tejbe, hiszen a két bevételi forrása nem zárja ki egymást. Erre vonatkozóan leginkább szembetűnő példa Tomislav Nikolić egykori államelnök, miniszterelnök, pártvezér, egyébként radikális korában Vojislav Šešelj helyettese, aki a Kínával és Oroszországgal való együttműködési tanács elnöke. Egyes elemzések szerint ő és a „szolgálata” évente 36 millió dinárba kerül az adófizető polgároknak, de nagyjából havi félmillió dinár fizet az állam a dedinjei villa bérletéért, amelyből az elnöki mandátumának lejárta után sem volt hajlandó kiköltözni, holott a hatályos törvény értelmében azt legkésőbb fél év elteltével meg kellett volna tennie. Arról nem szól a fáma, hogy közte és Aleksandar Vučić között milyen alku született, mert az éppen regnáló államelnök azóta sem nyilatkozott a helyzet mibenlétéről. Mint ahogy arról sem, hogy vajon mit kapott a radikális vezér a hallgatásáért, mert – tapasztalhattuk – Šešelj teljesen eltünt a médiából.

Nikolićtyal kapcsolatban a korupcióellenes ügynökség azt közölte az egyik szerkesztőséggel, hogy az ő (Nikolić) munkahelye nem minősül köztisztségnek, s ezért nincs ilyen vonatkozásban nyilvántartva.

Az egyéb irodák vezetői azonban igen. Az utóbbi időbe egyre ismertebbé váló Petar Petković, a Koszovóval foglalkozó iroda vezetője aprópénz híjján havonta 200 ezer dinárt kap, de mivel tagja a két fél közötti eddig nem sok eredménnyel járó tárgyaló küldöttségnek, még 36 ezer dinár jár neki.

Ezen a helyen hosszú (és unalmas) lenne felsorolni, hogy az említetteken kívül még ki mindenki húz nem kis hasznot a különféle ügynökségek, irodák és egyéb, a köznép számára érthetetlen és értelmezhetetlen feladatkörök ellátásáért, tény azonban, hogy komoly pénzekbe kerülnek a költségvetésnek, közvetve pedig nekünk, adófizető polgároknak.

Lehet, hogy innen ered az a vicc is, miszerint bejutni a korupcióellenes ügynökségbe nem olcsó dolog, de megéri.

A fentebb elmondottakból nem nehéz arra következtetni, hogy az államnak sok pénze van, amelyből egy szűkebb vezetői csoport, nevezetesen a kormány oda és annyit irányít, amennyire kedve szottyan, például a lassan már lélegeztetőgépre kerülő labdarúgásba is, ugyanis a napokban nyílvánosan is közölték (és nem szakadt rájuk a plafon!), hogy a költségvetési tartalékból nem kevesebb mint 2,5 millió eurót, vagyis csaknem 300 millió dinárt adnak a Szerb Labdarúgó-szövetségnek. Ennek az összegnek a háromszorosa van a gazdaságserkentési alapban, amelyet vissza nem térítendő támogatásként kaphatnak az idén a gazdasági tényezők, vagyis a különféle vállalkozások.

A fudballszervezet „komolyságára“ jellemző, hogy az elnök megválasztása beillett volna egy falunapi cirkusznak is. Az érdekelt szűk körök addig csűrték-csavarták a dolgot, mígnem sikerült biodekorációként betuszkolniuk  Dragan Džajić egykori legendás labdarúgót az elnöki székbe, de ezzel együtt mellé irányították Branislav Nedimovićot, aki nemrégen még mezőgazdasági miniszter volt. Az ő nevét az utóbbi időben azzal kapta fel a sajtó, hogy a belgrádi reptéren farmernadrágban és tornacipőben fogadta Montenegró volt miniszterelnökét, legutóbb pedig, a látogatás viszonozásakor ugyanabban a „szerelésben” jelent meg az ottani futballszervezet elnöke által tartott fogadáson. Erre mondaná az örök életű Hofi Géza, hogy: „Nagy fiú, paraszt fiú, naaaagy paraszt fiú!” De hát ez a sorból való kilógás elsősorban őt, de nem kevésbé a honi labdarúgó berkekben uralkodó viszonyokat (is) minősíti.

Jogos (lenne) a kérdés, hogy mit keres a szóban fogó szervezet élén olyan személy, akinek soha nem volt komolyabb köze a legnépszerűbb sportághoz. Nos, mivel a kormányban igen mérsékelt eredménnyel teljesített, át kellett őt ültetni egy keveset mondó, de annál jobban fizetett tisztségbe, hiszen a pártja érdemes tagjaként nem kerülhet a munkaközvetítő nyilvántartásába.

Őt valószínűleg egyáltalán nem zavarja ez a körülmény, hiszen számára és még sokak számára a pénz beszél…

BOTH Mihály