A polgárok által hatalomhoz jutott, választott képviselők valójában a nép szolgálói. Azt a népet szolgálják, amely voksaival különböző tisztségekhez juttatta őket.” Így fogalmazható meg talán legegyszerűbben a demokrácia és a demokratikus hatalomgyakorlás lényege. Ennél közérthetőbben nehéz lenne definiálni a választók és a választottak viszonyát. Elvileg nyilván helytálló a fentebb leírt meghatározás, ám a gyakorlat igencsak más. Számos példa áll rendelkezésünkre ennek bizonyítására.

A sajtó ereje

Ma már hiteltelenné vált a mondás, hogy „biztosan úgy van, hiszen megírta az újság”. Akik hittek ebben, alighanem elhaláloztak már vagy csalódtak az állítás igazában, különösen, amióta a rádió és a televízió eluralta a médiateret, kiszorítva a lakosság tájékoztatásából a korábban egyeduralkodó nyomtatott sajtót. Végképp így van ez errefelé, ahol immár se szeri, se száma az országos terítési joggal rendelkező magántulajdonú tévéadóknak, amelyek közszolgálati – egykor szintén egyeduralkodó társukat – kényszerítik egyfajta versengésre, a nézők megnyerése saját nézettségük növelése érdekében. Ha csupán Szerbiában vizsgálódnának a szakértők ebben a témakörben, alighanem érdekes következtetésekre juthatnának. Itt ugyanis politikai tartalmakat sugároznak még azok a televíziók is, amelyeket amúgy a bulvár kategóriájába sorolnak a világ boldogabb csücskeiben.

Külön kategóriába sorolhatók azok a sajtómunkások, akik ezeken a csatornákon dolgozva újságíróként, műsorvezetőként, szerkesztőként szerepelnek. Nem véletlenszerűen verbuválódtak éppen oda, ahol működnek. Példaként immár antológiába illő az a reggeli műsor, amelyben az államfőt köszöntötte a riporter: „Jó reggelt, elnök úr!” A rangos vendég imigyen köszönt vissza: „Jó napot kívánok!” Mire a vendéglátó műsorvezető: „Igaza van, már nappal van…” Amúgy délelőtt 9 és 10 óra között járt az idő, és még tartott a reggeli műsor. Ugyancsak országos csatornán kérdezte nemrég a műsorvezető az államelnököt, hogy mit szól az ellenzéki bírálatokhoz, miszerint pártja választási kampányát szolgálja az újabb pénzsegély, amelyet a nyugdíjasoknak ő maga ígért meg. „Ismerem ezt, tavaly is helikopteres pénznek nevezték a polgároknak adott fejenkénti száz eurót. Pedig nem is voltak választások” – mondta az elnök, mire a riporter mély hallgatásba burkolózott. „Ugye, Srđan, nem voltak tavaly választások?” – folytatta az államfő, és a műsorvezető néma maradt, pedig nyilván mindketten nagyon jól tudták, hogy 2020. június 21-én az urnák elé járultak a szerbiai szavazópolgárok.

Ahol a hatalom maga alá gyűri szinte a teljes intézményrendszert, ott a sajtó sem járhat másképp: ritka kivételtől eltekintve pártlapok, -rádiók és -tévék működnek csupán, az újságírókat pedig sima mikrofonállványoknak tekintik. Egy évvel ezelőtt például egy sajtótájékoztatón– a föntebb említett választásokat követően – megkérdezték az akkori és jelenlegi miniszterelnöktől, hogy mikor alakul meg az új kormány. A válasz az volt, hogy „ez az államelnök joga és feladata.” És a mintegy húsz mikrofon- és diktafontartó sajtómunkás között egy sem akadt, aki közölte volna a kormányfővel, hogy ebben a kérdésben Szerbia hatályos alkotmánya homlokegyenest ellenkező módon rendelkezik.

A botrányok és rejtélyek

A kilencvenes évek belháborús éveiben kapott igazán fontos szerepet errefelé a sajtó. Az uszítás, a polgárok folyamatos hergelése ma is megfigyelhető a könyvtárakban és levéltárakban őrzött napi- és hetilapok oldalain. Sokan őriznek korabeli videókat az akkori híradók felvételeivel. Emlékezetesek az Újvidéki Televízió hírműsorai, a cicanadrágos riporterlány a püspöki palota ajtajában, ahová bejelentetlenül akart bejutni, a kinevezett magyar anyanyelvű főszerkesztő szerb nyelvű helyszíni riportjai a magyarországi usztasa kiképzőközpontokról, és a harctéri jelentések is, amelyeket egykoron jobb sorsra érdemes szerkesztők készítettek. Nyilván nem lehet véletlen, hogy a hágai vádlottak padjáról sokan hiányolták az akkori években tevékenykedő újságírókat.

Manapság a jelenlegi, lassan tíz éve regnáló hatalom sorozatos botrányai (Savamala, helikopter-baleset, Krušik, Jovanjica, Doljevac, Belivuk-banda, stb…) borzolnák a kedélyeket, ha a közszolgálati sajtószervek érdemben foglalkoznának velük. Az intézményrendszer, így az igazságszolgáltatás ellehetetlenítése, illetve állami- és pártszolgálatba állítása azonban a bulvársajtóhoz „delegálta” ezeket a témákat. Ott pedig nyilvánvaló, hogy a szenzációhajhász sajtómunkások keze alatt mivé válik mindez. A kilencvenes évek sorozatos gyilkosságai és merényletei, amelyeket újságírók, rendőri vezetők, politikusok terhére követtek el, ugyancsak felderítetlenek maradtak. Sem az elkövetők, sem a megbízók, sem a kilövési parancsot kiadók nem kapták meg jogos büntetésüket. Lehetséges, hogy ennek okát abban kell keresni, miszerint az akkori vezető politikusok egy része ma ismét ténylegesen gyakorolja a hatalmat, vagy ugyanabban, vagy hasonló funkcióban. Semmiképpen sem érdekük tehát a rejtélyes ügyek és botrányok hátterének kivizsgálása, a bűnelkövetők felelősségre vonása, megbüntetése, bűnhődése.

(németh)