Két héttel ezelőtt a Hintaszék rovatban már foglalkoztunk azzal a zűrzavaros eljárással, amely a 2014 és 2018 között időszakban nagyjából 850 000 ember havi járandóságát érintette, amikor is az ország vezetősége egy meglehetősen kapkodva meghozott törvény alapján alkotmány- és törvényellenesen elvett a nyugdíjasoktól összesen mindegy 800 millió eurónak megfelelő dinárösszeget. Akkor az ország gazdasági-pénzügyi nehézségeivel magyarázták az intézkedést, arra azonban nem tértek ki, hogy ki okozta a súlyos problémát. Égetően szükség volt pénzre, hát elvették azoktól, akiktől még lehetett. A munkások béréhez ugyan nem mertek nyúlni, hiszen az komoly belső feszültséghez vezetett volna, a nyugállományban levők és az állami alkalmazottak pedig örülhettek, hogy egyáltalán kaptak valami kevés fizetést, nyugdíjat.

Azóta némileg változott a helyzet. A huszonhatezer szakszervezeti tömörülés közül kettő, a – köznyelven szólva – munkások, valamint a katonai nyugdíjasok jogi útra terelték a problémát, azzal az eltökélt szándékkal, hogy akár a nemzetközi bíróságon is érvényt szereznek igazuknak. A hazai jogi instanciákat végigjárták, s eljutottak az alkotmánybírósághoz, ahol azonban láthatatlan falba ütköztek. Az ország legmagasabb rangú grémiuma először elvetette a beadványt, az ismételten beküldött papírokat pedig a legalsó fiók legmélyebb zugába süllyesztette, és a továbbiakban rá sem hederített. Az országos vezetőségének ugyanis nem állt s a mai napig sem áll érdekében, hogy hivatalosan is napvilágra kerüljön a tény: az elvonások jogtalanok voltak, tehát ezt a „hibát” az állam köteles kijavítani, mégpedig kamatostul.

Az igencsak kitartó és igazukat hajszoló nyugdíjasok azonban „nem férnek a bőrükbe”, és továbbra is követelik azt, ami jár nekik. Mint fentebb említettük, 850 000-re rúg a megkárosítottak száma, s követelésük nettó 800 millió euróra, az azóta – elvileg és matematikailag – felszaporodott kamatokkal együtt pedig nem kevesebb mint 1,2 milliárd eurót követelnek. Az érdekeltekhez képest azonban igen kevesen, hiszen eddig alig hatvanezer nyugdíjas szánta rá magát, hogy nemzetközi szinten perbe szálljon az állammal.

Jogos a kérdés, hogy a többiek miért ódzkodnak perelni. A tárgyalt életkorba nem tartozók, tehát a viszonylag fiatalok eddig csak részben tapasztalhatták meg, hogy a mi jogállami körülményeink között érvényes a viccbeli és munkahelyre vonatkozó joggyakorlat, miszerint: 1. pont: A főnöknek mindig igaza van. 2. pont: Ha a főnöknek nincs igaza, akkor az 1. pont rendelkezése lép hatályba.

Arról nem is beszélve, hogy a népi mondás szerint a kutya szájából nehéz a tojást kivenni. Ezzel kapcsolatosan azt is tudni kell, hogy aki perel, az köteles befizetni a szükséges és nem kis bírósági illetéket, valamint leszurkolni az őt képviselő ügyvéd honoráriumát. Igaz, hogy egyszer… majd… ki tudja, mikor…a vesztes kénytelen lesz megtéríteni ezeket a költségeket, de a nyugdíjasok egy része, a természet törvénye miatt, ezt aligha fogják megérni. Addig azonban ki kellene valahonnan spórolni az említett két tételre szükséges összeget. Miből? A hivatalos statisztika szerint euróban kimutatva egyre növekvő, a boltban, piacon, a rezsiköltségek fizetésekor egyre kevesebbet érő nyugdíjból?!

Egyébként ennek a szembenállásnak van még egy meglehetősen érdekes vetülete. A pénzük követelésében magasan élen járnak azok, akik a katonai szolgálatból vonultak nyugdíjba, s mint ilyenek, példát kellene mutatniuk hazafiasságból. Minden bizonnyal van közöttük olyan, aki harminc évvel ezelőtt, alacsonyabb-magasabb egyenruhás beosztásánál fogva, „a haza védelmében” a horvátországi vagy boszniai frontra küldte (volna) mások gyerekeit. A jelek szerint azóta alaposan lelohadt bennük a hazaszeretet, s inkább a készpénzt helyezik előtérbe.

De könnyen megeshet, hogy – életkoruknál fogva – rajtuk is megjelent a tapasztalat átka, és tisztában vannak azzal, hogy ebben a jogi csatározásban nyerni ugyan nem fognak, de addig is „jó móka” az egykoron általuk is egekbe magasztalt állammal való viaskodás.

BOTH Mihály