Szinte a legvadabb államszocialista termelési riportok világából kéne merítenünk, hogy máshogy képzeljük el. Mondjuk így: optimista választók lépnek az urnákhoz, s a jobb jövőben bízva csúsztatják be akkurátusan kitöltött szavazócéduláikat. A televíziós készülékek képernyőjén – no meg a megfelelő YouTube-csatornákon – érvelő, konstruktív viták zajlanak közös dolgainkról a parlamenti képviseletre pályázó politikusok között, akik ragyogó alkalmat kapnak arra, hogy az újabb négy év leteltével újra átgondolják közös dolgainkat. És így tovább.

Szerbiából nézve most teljes joggal használhatjuk a többes számot, valóban választások előtt állunk. Pályáznak rá Belgrádban és Budapesten is, meg hát mindenütt, hiszen sokan szeretnének minket képviselni a megfelelő széksorokban. Ünnep hangulatot viszont aligha érez a mindennapok embere, még akkor sem, ha úton-útfélen őszintén mer még bízni a pályázók némelyikében.

Ha közéleti témák, akkor mérgezővé válik a levegő. Talán naivitás arra gondolni, hogy ez másképp is lehetne – de azért csak gondoljunk rá addig, amíg véget nem ér ez a mondat. Szóval: mérgező levegő… Itt tart ma például Magyarország, mégpedig akkor is, ha a legfanatikusabb fideszes szavazók közé tévedünk, hiába van már 12 éve uralmon a kedvenc pártjuk. Talán nem egészen azon áll vagy bukik egy demokrácia légköre, hogy az egyik csapat zsinórban aratja a győzelmeket, lövi a bombagólokat, halmozza a győzelmeket. De még azon sem, hogy egy kivételezett rétegnek több megnyert választás után elkezd nagyon jól menni a szekere, hízni a gulyája, kövéredni a legelője. Fideszt írtunk az előbb, ám éppenséggel a Szerb Haladó Párt márkanevét is használhattuk volna, ugyanakkor ugyancsak ide illene az összes olyan pártszervezet elnevezése, amely hosszabb-rövidebb ideig részt vehetett a végrehajtó hatalom gyakorlásában.

Gyengébb pillanataikban bizonyára sokan elmerengenek az elmúlt 30 év lefolyásán. Szerbiában ezt a meditációt nyilván nehezíti a 10 háborús év, de a plurális közélet attól még adott volt. Vajon megtanultunk-e élni a lehetőségeinkkel? Az egészségtelen tüneteket mutató médiatér ugyan minden ronda baja ellenére biztosít egy sokszínű, plurális közeget, nagyjából a pártok felemás eszmei kínálata is hellyel-közzel lefedi az Európában bevettnek számító ideológiai spektrumot, ám az alkalmazott jelzőkből már látszik, bajos számíthatunk most lélekemelő következtetésekre.

Hogy a most regnáló Fideszbe és Szerb Haladó Pártba, illetve szatelitszervezeteikbe rugdosunk végső elkeseredésünkben, az nem egy meglepő dolog. Ez magától értetődik, hiszen az erőforrásokba, kulturális mintákba és értékrendszerekbe és a politikai rendszer hiányosságaiba ördögi ügyességgel injekciózták bele hatalmi vegyületeiket – olyannyira hatásosan, hogy aligha fog véget érni e kísérletezésük április elején. Ám illúziónk ne legyen. Példának okáért a Magyar Szocialista Párt, illetve a Demokrata Párt is jócskán adta tanújelét egynek s másnak dicstelen összeomlásuk előtt. Mondjuk annak, hogy ők is szívesen megacélozták volna annyira a hatalmuk eresztékeit, mint a náluk sokkal ügyesebbnek bizonyuló riválisaik. Kérdés, hogy a nyomokban e pártok maradványait is tartalmazó, különböző tömbökbe csoportosuló magyar és szerb ellenzék képes-e túlnőni a múlt és a jelen lesújtó állapotain.

Mégis maradjunk a minimalista, kármentő programnál, amely a köhécselő demokráciákban a következőképp hangzik: jöjjön az ellenzék, legyen bármilyen is, törjön meg ez a lendület, aztán meglátjuk. Már csak az ütemezésre kell választ találnunk. Azaz: most áprilisban kell-e ennek bekövetkeznie, vagy a végrehajtó, törvényhozó és más egyéb típusú hatalom delejes birtoklói – üsse kő – maradjanak egy újabb ciklust. Például azért, hogy a járvány, az orosz–ukrán háború és a saját hülyeségeik miatt tornyosuló gondokat ők kezeljék, ne mások. Hogy az ellenük erjedő közhangulat még fokozódjon, hiszen – nyilvánvalóan – van még hova, merre fokozódnia. Az ellenzéki formációkra pedig meglehet, ráfér még az önvizsgálat.

Több mint 30 év után viszonylag jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy vajon a politikai rendszerben van-e a gond? Hogy mifelénk a demokrácia ennyit tud, vége. Hogy tájainkon csakis úgy képes működni, ha „illiberálissá“ válik. Ráadásul ehhez még egy inváziós hadsereg nyomása sem kell, önnönmagát is képes erre motiválni, és putyinista vonásokkal dús formát és tartalmat tesz magáévá. Csavaros poén, hogy az orosz–ukrán háború árnyékában nagyjából világosan látszik, leginkább a nyugati szövetségi rendszer és kapitalista erő jelent visszatartó erőt.

Hogy ki mit hitt, miben reménykedett 1990 környékén, az egy dolog. Az akkoriban magunk mögött hagyott évtizedek (évszázadok!) alapján joggal hihették az óvatos pesszimisták, hogy kemény dekádok elébe nézünk. A rendszer eresztékei létfontosságúak ugyan, ám végső soron azon múlik minden, hogy mennyit érnek a működtetőik. Hát, mint kiderült, ennyit, amennyit a saját bőrünkön érzünk. Keretektől, formáktól – beleértve a nagyon is szükséges fékeket és ellensúlyokat – nem sok minden fog változni. Az csakis a milliók feje és szíve által lehetséges. Attól, hogy milyen kultúrát alakítunk ki magunknak.

VATAŠČIN Péter