Amíg a világ azon része, amely számára az időt a Gergely-naptár méri, éppen javában készült a karácsonyra, a Julianus-naptár követői számára az élet a szokásos mederben csordogált: ahol háborúznak, ott dörögtek a fegyverek, ahol kakaskodnak, ott a melldöngetés hangja dübörgött, azok pedig, akiknek a jó szerencséje azt adta, hogy az életük nem rendkívüli helyzetek folyamatos sorozata, hanem az a megszokott, mindennapi mederben halad a maga útján, nyugodtan tervezgették, hogyan is búcsúztassák ezt a kellemetlen, sorsterhes 2022-es évet.

Belgrádban természetesen a melldöngetés hangja visszhangzott a kormányzati épületek folyosóin meg a tévéstúdiók díszletei között is. Nincs is jobb dolog, mint egy jó kis feszültségnövelés, így, az év vége előtt, mielőtt a nép, az istenadta nekiesik a franciasalátának meg a malacsültnek, jobban esik majd a pihenés meg az emésztés, gondolhatja államunk elnöke és a neki csápoló miniszterelnök meg a körülöttük tobzódó siserahad.

Mivel Koszovó kapcsán már rendesen forrnak az indulatok, nem maradt más hátra, mit életben tartani a tüzet. A koszovói szerbek persze vélhetően nem így gondolják, amíg kinn fagyoskodnak a barikádokon, de hát ez a fűtött belgrádi irodákból nem igazán tűnik fel.

A koszovói szerbek ugyanis már harmadik hete folyamatosan blokád alatt tartanak mintegy tucatnyi helyszínt az egykori tartomány északi részén, követelve, hogy a letartóztatott szerb polgárokat engedjék szabadon, illetve azt, hogy a koszovói rendőrség különleges erői vonuljanak vissza a szerbek által (is) lakott területekről. Alkalmanként itt-ott robban valami (rendszerint az ijesztő, de lényegében nem túl veszélyes hang- vagy kábítógránát), esetenként lövöldözés hangja veri fel az éjszakát (gondosan ügyelve arra, hogy azért sérüléssel, halállal ne járjon a dolog), de lényegében azon kívül, hogy mindkét fél gondoskodik a folyamatos feszültségről, nem történik semmi.

Hogy akkor miért foglalkozunk ezzel?

Egyfelől azért, mert a polgárok egy részét ez valóban megrémíti, ráadásul nem is csak Koszovóban, de Szerbia egész területén, másfelől pedig azért, mert egyszer mindig akad egy eltévedt golyó, egy rosszul kiszámított röppálya, vagy egyszerűen egy túlfeszített ideghúr valakinél, hogy tényleg baj legyen.

Amikor Albin Kurti koszovói kormányfő pártjának egyik képviselője Pristinában arról beszél, hogy Koszovó északi részét bűnözőbandák tartják uralmuk alatt, amelyeket terrorista csoportoknak kellene bélyegezni, s amikor emiatt a koszovói szerbeket tömörítő Szerb Lista, illetve a belgrádi kormány Koszovó-ügyi igazgatója is azonnal arról kezd beszélni, hogy ez tulajdonképpen egy, a szerbeket célzó letartóztatási lista, akkor nem nagyon lehet másként tekinteni az egészre, mint felesleges hisztériakeltésre. Az albán politikus szerint a polgári védelmet, az Északi Brigádot és az Oroszországgal, a szerb ortodox egyházzal, valamint a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiával szoros kapcsolatot ápoló szélsőjobboldali csoportokat kellene terroristának minősíteni. Körülbelül kéttucatnyi emberről van szó. Azt is közölte, hogy ezeket a csoportokat Aleksandar Vučić szerb államfő, a fivére, Andrej, a fia, Danilo, valamint Aleksandar Vulin, a Nemzetbiztonsági-hírszerzési Iroda (Bezbedonosna-informativna Agencija – BIA) vezetője, illetve Bratislav Gašić belügyminiszter irányítja.

„Ez a lista mindennél jobban bizonyítja, mennyire igazoltak a koszovói szerbek félelmei, illetve a követelésük, hogy vonják vissza az igenis létező letartóztatási listákat” – mondta minderre a Koszovó-ügyi Iroda szerb vezetője.

Ebből is látszik, hogy sem Pristina, sem Belgrád nem igazán érdekelt abban, hogy a helyzet rendeződjön. Mindeközben az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok is kezdi türelmét veszíteni, úgyhogy szépen szólt Brüsszel is, Washington is: ha bármilyen komoly incidens történik Koszovóban, annak a felelősét büntetni fogják. Hivatalosan azzal, hogy „lezárják előtte az Európai Unióba vezető utat”, amit magyarra úgy kell lefordítani, hogy a vétkestől megvonják az uniós pénzeket.

Ennek a figyelmeztetésbe csomagolt fenyegetésnek a fényében kell tekinteni azokra az eseményekre is, amelyek a hétvégén borzolták a kedélyeket, nevezetesen, hogy a KFOR járőrei tudatták: Zubin Potok térségében több lövést láttak és hallottak vasárnap este. A lövöldözésnek nincsenek sérültjei, anyagi kár sem keletkezett.

A belgrádi kormánypárti sajtó szerint a helyi szerbek keveredtek lövöldözésbe a koszovói rendőrséggel. A koszovói rendőrség közölte, hogy tagjai nem keveredtek a nap folyamán semmiféle összetűzésbe senkivel. Akkor a helyi szerbek kapcsoltak, és gyorsan közölték, hogy nem, a szerbek nem lövöldöztek senkire, senkivel, illetve, hogy ők nagyon tiszteletben tartják a KFOR-t, amely egyébként is teljesen jogszerűen tartózkodik Koszovóban.

Mire ez elhangzott, addigra viszont Belgrádban gyorsan értekezett egyet Aleksandar Vučić államfő Ana Brnabić kormányfővel és a Szerb Hadsereg vezetőségével, ami után a vezérkari főnök, Milan Mojsilović tábornok vasárnap este azonnal Raškába indult. A gyengébbek kedvéért: Raška egy szerbiai város, Szerbia területén, ugyan a szerb–koszovói határ közelében, de még bőven Szerbiában. Tehát a szerb vezérkari főnök egyszerűen elutazott egy településre a saját országán belül, nincs itt semmi látnivaló, kérem, izgulni nem kell, még ha nagyon vészjóslónak is tűnik a bejelentés,

amire a vezérkari főnök elvtárs rá is pakolt még egy lapáttal, mondván: a (szerb) hadsereg egyértelmű parancsokat kapott, és azt a katonák végre is fogják hajtani. Persze, hogy mik ezek a parancsok, arról nyilván nem beszélhet, de „a helyzet megköveteli, hogy a hadsereg az adminisztratív határ közelében tartózkodjon”. Amit viszont a katonaság eddig is nyugodtan megtehetett…

S hogy mindez a folyamatos feszültségkeltés mégis mire jó, ha azt állítjuk, hogy lényegében semmilyen háborús veszély nem áll fenn? Nagyon egyszerű: ismét van egy tervezet, amely a Belgrád és Pristina közötti viszony rendezését szabályozná, amelynek kitételei ugyan nem követelik meg Szerbiától Koszovó függetlenségének szavakban történő elismerését, de azt igen, hogy gyakorlati viszonyulása ezt tükrözze. Belgrád, mielőtt ebbe belemegy (mert bele fog menni, ugyanis túlságosan sok jó dologgal kecsegtetik ahhoz, hogy ne tegye), előbb csinál egy nagy cirkuszt, hogy úgy tűnjön, kényszer hatására cselekszik. Mert Vučić azt hiszi, másként ezt a lépést a szerbség torkán nem nyomhatja le. És nyilván van a lakosságnak egy hányada, amely képtelen lenne elfogadni egy ilyen megállapodást, de lássuk be: az emberek zöme tudja, hogy Szerbia akkor vesztette el véglegesen Koszovót, amikor Slobodan Milošević megkötötte a kumanovói békét, 1999-ben, a bombázások után.

Az pedig, hogy most Vučić megpróbálja minél olcsóbban megúszni az államfőhöz méltó viselkedést, a mi saját, külön bejáratú problémánk.

A baj csak az, hogy itt mások idegei is játékban vannak. És az idegek néha elpattannak.

 KOCSÁNYOS Pálma