Látszólag célegyenesbe fordultak a Belgrád és Pristina közötti tárgyalások, és már csak az aláírás hiányzik a német–francia kezdeményezéssel készült dokumentumról. Erről azonban szó sincs, hiszen mindkét fél egyes kérdésekben köti az ebet a karóhoz és – egyelőre – jottányi sem enged az álláspontjából. Az EU és az USA által kinevezett dirigensek éppen a közelmúltban már az asztalra csaptak, és megmondták kerek perec, hogy „vagy így lesz, vagy sehogy”.

Tehát szó sincs a két fél megegyezéséről, csupán arról, hogy Vučić és Kurti is hamarosan kénytelen lesz behúzni fülét-farkát, és ugyanaz történik, ami százhárom évvel ezelőtt a Trianon nevű kastélyban – vagyis békediktátum.

Azt már azok is tudják, akiket csak igen kevéssé érdekel a két fél torzsalkodása, hogy szerb részről az a bizonyos községek közösségének a megalakítása a feltételek feltétele, amiről az albánok hallani sem akarnak. De vajon miért oly nagyon fontos mindkét fél számára ez a bizonyos „zajednica srpskih opština”?

Az immár tíz éve emlegetett közösségről igen sokan csak annyit tudtunk, hogy az Ibar folyótól északra fekvő négy községet, nevezetesen Kosovska Mitrovica északi részét, Zubin Potokot, Leposavićot és Zvečant foglalja magában. A belgrádi követelések azonban ennél sokkal tovább mennek, hiszen azt szeretnék elérni, hogy Štrpce, Klokot-Vrbovac, Gračanica, Novo Brdo, Ranilug és Parteš is ide tartozzon. Az utóbbi hat községnek ugyan nincs földrajzi kapcsolata egymással, de többségében szerbek lakják, tehát ez amolyan párducmintás terület. Valami olyasmi, mint amit Bosznia-Hercegovinában Vuk Drašković, később pedig Slobodan Milošević is elképzelt.

A tíz évvel ezelőtt Brüsszelben aláírt egyezmény értelmében a szerb községek közösségének behatárolt meghatalmazásai lennének. Önkormányzati jelleggel ők intéznék saját ügyeiket a gazdaságfejlesztés, az egészségügy, a városrendezés, valamint a vidékfejlesztés területén.

Érdekes, hogy a megegyezés nem foglalja magában a nyelvhasználatot, a nemzeti identitás megőrzését és a tájékoztatást sem.

Az albán fél ezzel kapcsolatos nyakaskodásának is van logikus alapja, ugyanis a déli részeken a felsorolt hat község területe Koszovó egyötödét teszi ki, ugyanakkor a szerb nemzetiségű lakosok lélekszáma nem haladja meg a hat százalékot.

A két fél politikai ellenségeskedésének azonban a ki nem mondott oka, hogy a koszovói albánok elérkezettnek látják az időt, amikor visszavághatnak a szerbeknek a több évszázados sérelmekért, másrészt egyetlen nemzetből álló államot akarnak kialakítani. Ez a felfogásuk jól tükrözi azt, hogy ők (és nem csak ők) még mindig a középkorban élnek, amikor a törzsek nem keveredtek egymással, s ha a területükre mégis betévedtek idegenek, azokat brutális eszközökkel eltávolították.

Egyébként Kurti és a köréje csoportosulók szellemi képességét és a szavahihetőséghez történő viszonyulását tükrözi egy nem régi kijelentése is, miszerint 2013-ban nem ő írta alá a brüsszeli egyezményt, tehát ez rá nem vonatkozik. Mintha Koszovó a Kurti-család hitbizománya lenne, ahol az éppen aktuális kedve szerint változtathatja az elfogadott nemzetközi dokumentumok tartalmát, illetve azok alkalmazását. Ő azonban egyelőre lovon érzi magát, hiszen hallgatólagosan az USA és az EU is támogatja. Arról nem is szólva, hogy Koszovóban szinte kizárólag NATO-csapatok felügyelik a helyzetet, mivel az oroszok már korábban hazarendelték az egységeiket.

A községek közösségének azonban vannak más vetületei is. Azt tudjuk, hogy a szerbiai közvélemény és az alkotmány sem ismeri el Koszovó elszakadását, tehát saját területének tartja az egykori tartományt, márpedig ebből a szempontból – formailag – nem logikus, hogy Szerbia a saját területén szerb községek közösségét akarja megalakítani. El kellene hivatalosan is dönteni, hogy saját területünkről van szó, vagy másik ország része a tíz község.

Ez olyasvalami, mintha a budapesti vezetés Zala vármegyében igyekezne hasonló elképzelést megvalósítani. Ha már ennél a példánál vagyunk, nem hallgathatjuk el, hogy Erdély, ezen belül is Székelyföld hasonló igényeket támasztott a román hatalommal szemben. Az eredményt ismerjük.

Ebben a kissé zűrzavaros helyzetben újabban vannak mellékhajtások is. Az észak-macedóniai albánok is felütötték a fejüket, de az ő ilyen vonatkozású követelésüket a szkopjei vezetés elfogadhatatlannak, komolytalannak, nem európainak és nem amerikainak tarja.

A belgrádi vezetés gondját csak tetézheti az is, hogy – hivatalosan ugyan nem, de a „fű alatt”, vagyis hangosabb szóbeszédként – a Preševo-völgyi albánok is feszegetik az ő közösségük, illetve önrendelkezésük szükségességét.

Talán mondani sem kell, hogy ennek az esetleges kezdeményezésnek mi lesz a vége. „Komolytalan, elvetendő, megvalósíthatatlan”. Ugyanez várna a vajdaságban élő tömbmagyarságra is, vagyis azokra a községekre, ahol többségében magyarok élnek. Ez azonban semmiképpen sem vehető komolyan, hiszen a „legnagyobb vajdasági magyarok” igen szorosan kötődnek a mindenkor a hatalomtartókhoz, akiknek pedig eszük ágában sincsen, akár még felvetés formájában sem ilyesmivel foglalkozni. Annál is inkább nem, mert Vajdaság önrendelkezése is inkább csak „papírforma”, semmint valós tartalom. Az ellenzéki pártok, elsősorban a Vajdasági Szocialista Liga az utóbbi évtizedekben számos esetben Belgrád szemére vetette, hogy a Dunától és a Szávától északabbra eső területet egyfajta gyarmatának tekinti, de ebből a hőbörgésből sem született eredmény.

Van ugyanis, akinek szabad követelni az autonómiát, van, akinek nem. Latinul: Quod licet Jovi, non licet bovi! (Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek.)

BOTH Mihály