Április elseje van, és a szokás úgy tartja, hogy ezen a napon nem kell túl komolyan venni a dolgokat, mert könnyen nevetség tárgyává válhatunk, főképp, ha első látásra vagy hallásra mindent elhiszünk. Mindenkinek volt már része a kissé kínos élményben, amikor valaki, akiben alapvetően megbízunk, meglepő dolgot közöl velünk a szokásosnál is meggyőzőbb hangon, majd amikor látja, hogy kétközbe estünk, és hajlunk arra, elhiggyük neki, váratlanul felkiált: Áprililili! Ezt a jelenlévők jóízű kacagása kíséri, és ehhez maga az „átvert” is csatlakozik – mert az áprilisi tréfa ártatlan megtévesztés, kizárólag a poén kedvéért találták ki. Ha netán nem így van, akkor nagy a baj. Április elsején is.
Az évnek viszont sokkal több napja van, így az átverés, a megtévesztés sem „egyéjszakás” kaland, és – az áprilisi tréfával ellentétben – korántsem ártatlan szórakozás. Még akkor sem, ha magánember követi el a másik ember vagy kisebb-nagyobb közösség kárára, jobbára önös érdekből.
De vannak a megtévesztésnek ennél jóval súlyosabb formái is, például, amelyek nagyon átgondolt, olykor megtervezett, rövid és hosszú távú céloknak vannak alárendelve, vagy amelyeket bizonyos társadalmi körülmények nemcsak „megengednek”, de majdhogynem „meg is követelnek”.
Mindkét esetben az a gond, hogy szinte folyamatosan előfordulnak, és már-már az életünk bántó és bénító részévé válnak, mert összes következményeikkel egyetemben akaratlanul és kéretlenül kénytelenek vagyunk eltűrni. És ha a társadalmi erkölcs meg is kívánná, hogy a megtévesztő beismerje, netán elnézést kérjen miatta vagy vállalja a következményeit, legrosszabb esetben felkiáltson: „Áprililili!”, erre sohasem kerül sor. Sőt: inkább ő(k) ront(anak) rá a sértett vad dühével a megvezetettekre.
A következetlenség is lehet megtévesztés
Nemcsak a nyilvánvaló átverés, az igaztalanság, de a következetlenség is ide sorolható, továbbá az a magatartás, amikor egy-egy intézkedés homlokegyenest szembemegy a másikkal, tudatosan kétértelmű, ráadásul mindkét formájában felróható vagy számonkérhető azon, akit érint. A közéletben, így az oktatásügyben is naponta találkozunk ilyenekkel, és kivétel nélkül kellemetlenséggel, közvetett vagy közvetlen károkkal, esetenként helyrehozhatatlan következményekkel járnak akár az egyes ember, diák, szülő, tanár, akár a kisebb közösség – család, iskola stb. –, akár a társadalom szélesebb szegmense számára.
Aggályok között és bizonytalanságban eltöltött járványos esztendő van mögöttünk, és megpróbáltatásait minden iskoláskorú gyermek és családja megtapasztalta. A helyzeten sokat súlyosbított a felelősök és döntéshozók ide-oda kapkodó, olykor a saját álláspontjukat önmaguk által felülíró magatartása, holott a következetességnek áldásos hatása lehetett volna mind az oktatás megszervezése, mind a kiszámítható tájékoztatás, mind pedig a számonkérés és értékelés területén.
Osztályozni, de hogyan?
A távoktatás és az úgynevezett hibrid oktatási modell (amely szerint szeptembertől márciusig a fölsősök és a középiskolások tanultak) számos egyéb nehézsége mellett minden érintett számára külön kihívást jelentett az ismeretek számonkérése és értékelése. A rövidített tanórák időkerete a tananyag előadására is alig elegendő, begyakorlásra nemigen jut belőle, a kikérdezés, az osztályzás szinte teljesíthetetlen feladat. Az elvileg negyvenöt perces online órákon szintén bizarr próbálkozás a szóbeli számonkérés, és legfeljebb kiváló szervezéssel és kifogástalan együttműködéssel oldható meg. Az írásbeli ellenőrzők esetében fennáll az idegen segítség lehetősége, így megbízhatósága is csökken. Legnagyobb probléma viszont – legalábbis az online oktatással kapcsolatos véleményekből úgy tűnik –, hogy sok tanuló csak kvázi (vagy egyáltalán nem) vesz részt megfelelően az online oktatásban. Többen nem küldik vissza a kidolgozott feladatokat (mert gond van az infrastruktúrával, nem tudják megfelelően kezelni az eszközöket, a 10 x 15 cm-es telefonon nem is látnak, hallanak, olvashatnak mindent jól stb.). Nincs tehát mód a megbízható értékelésre. A tanárok sok esetben tanácstalanok, mert nem tudják mire alapozni az osztályzataikat, ugyanakkor a körülményekre való tekintettel elvárják tőlük, hogy lehetőleg minél „jobb eredményt” érjenek el, amely az érdemjegyekben mutatkozik meg.
Elmarad a megkönnyebbült felkiáltás
Itt a háromnegyedév. És bár hivatalosan ilyenkor nem kell lezárni semmilyen osztályzatot, célszerű, hogy minden tantárgyból legyen már minden gyermeknek egy-két jegye.
A minisztérium és a válságtörzs múlt heti utasítása szerint az általános és középiskolai tanárok, ha jónak tartják, behívhatják a diákokat az iskolába dolgozatot, ellenőrzőt írni vagy felelni, ebben az esetben az oktatási intézmények kötelesek betartani a járványügyi intézkedéseket. Ugyanakkor a tanárok nem kötelesek az iskolában osztályozni a diákokat, ami azt jelenti, hogy a távoktatás során online is értékelhetik a munkájukat.
A tanárok és az iskolák maguk határozzák meg, hogy milyen létszámú csoportokat hívnak be, ami azt jelenti, hogy nem feltétlenül az osztály felének kell jelen lennie, ami jelenthet kevesebbet, de akár többet is ennél.
Tehát lehet is, meg nem is, fél osztállyal, vagy mégsem (értsd: esetleg az egész osztállyal, vagy mégsem), online is, meg nem is. És mi van, ha a tanulók nem jönnek be, mert a szülők veszélyesnek tartják, netán az iskola sem kockáztatja a járványügyi szabályok megsértését, inkább nem is ad lehetőséget a közvetlen kontaktusokra?
Egy sor ellentmondó és következetlen intézkedés, amelyek egy sor ellentmondásos és következetlen eredményt adnak. Ezek kellemetlen következményei (a „vártnál” gyengébb osztályzatok és átlageredmény az egyik oldalon, tudásfedezet nélküli értékelés a másikon) végső soron megtévesztésnek, átverésnek is mondhatók,
csakhogy a végén senki nem fog nevetve „Áprililili!-t” kiáltani.
BERETKA Ferenc
