„Tudjátok, mire jó a Szarmat? Nem fog repülési engedélyt kérni a gyáva bolgároktól, a bosszúálló románoktól és a montenegróiaktól, akik elárulták közös történelmünket.” Így reagált Dmitrij Rogozin, a Roszkozmosz igazgatója a hírre, hogy Bulgária, Románia és Montenegró is megtagadta a repülési engedélyt Szergej Lavrov orosz külügyminisztertől.

A fenti idézet azonban némi magyarázatra szorul: a Szarmat az orosz védelmi tárca szerint a világ legnagyobb hatóerejű és legnagyobb hatótávolságú rakétája, éppen áprilisban tesztelgették, és ez jó alkalom volt arra is, hogy a kilövését követően az orosz szakértők a tévében arról elmélkedjenek, hogyan lehetne múlt idejűvé tenni a rakétával New Yorkot, Angliát és más nyugati célpontokat.

Aztán jött ez a roszkozmoszos fickó, és már a szomszédainkat tervezi célba venni.

Mindezt azért, mert megtörtént a nyilvánvaló: nevezetesen az, hogy a nyugati szankciók alatt álló Szergej Lavrov repülőgépét az egyébként NATO-tagállam Bulgária, Románia és Montenegró nem engedni átrepülni a légterén.

Erős a gyanú, hogy ezt az orosz fél pontosan tudta előre, azért is nevezhető közkeletű kifejezéssel trollkodásnak Lavrov részéről annak a bejelentése, hogy június 6-án látogatásra utazik Szerbiába. És rögvest két napra. Hogy éppen akkor húzzon el, amikor Olaf Scholz német kancellár gépének landolnia kellene Belgrádban.

Ha valakinek, akkor a szerb államfőnek annyira hiányzott volna ez a látogatás, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Aleksandar Vučić hónapok óta igyekszik egyensúlyozni a saját és Szerbia oroszpártisága, illetve a nyugati elvárások között. És erre alapos oka van: lehet ugyan, hogy az ortodox szív Moszkvához húz, de a pénz Brüsszelből érkezik. Fontos volt a hosszú távú gázszerződés megkötése az oroszokkal, de hogy az valóban kedvező-e Szerbia számára, azt sosem fogjuk megtudni, az illetékesek ugyanis nagyon gondosan titkolják az erre vonatkozó számokat. Azért ad némi gyanúra okot, hogy inkább az ellátás biztonságát hangsúlyozzák, nem annyira a jó árat…

Akárhogyan is, Vučić megúszta Lavrov látogatását, miközben Moszkva oda-odamondogatott a három „renitens” országnak. Az orosz külügyminiszter megüzente, hogy „senki sem fogja megsemmisíteni Oroszország és Szerbia kapcsolatait”, Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője pedig „ellenséges tettként” értékelte Szófia, Bukarest és Podgorica lépését – miközben teljesen nyilvánvaló volt, hogy sem Oroszország nem fog különösebben beleállni ebbe az „ellenségeskedésbe” a NATO-országokkal, sem az említettek nem tehetnek mást.

Mindez viszont alkalmat teremtett Vučićnak arra, hogy „kifejezze elégedetlenségét a körülmények miatt”, amelyek megakadályozták Lavrov látogatását. „Mindennek ellenére Szerbia megőrzi függetlenségét és önállóságát a politikai döntéshozatalában, tovább halad az európai úton, miközben tovább ápolja hagyományosan baráti és partneri kapcsolatait minden kontinensen, egyúttal megőrizve katonai semlegességét” – olvasható Vučić kabinetjének közleményében.

Magyarán: nesze semmi, fogd meg jól!

S miközben az elmaradt lavrovi látogatás napján, június 6-án még hihette azt, hogy vidáman folytathatja hintapolitikáját, két nappal később Olaf Scholz már olyasmit mondhatott neki, amitől kénytelen volt sokkal konkrétabban fogalmazni.

Vučić azért még próbálkozott: ismét elmondta, hogy Szerbia a nemzetközi joggal összhangban elítélte Oroszország Ukrajna elleni agresszióját, de emlékeztetett arra is, hogy Oroszországot Szerbiával régi barátság fűzi össze. Scholz viszont olyat mondott, ami azért a kéztördelős, szenvedő arcot vágó államfőnkből is kipréselt némi konkrétumot. A német kancellár ugyanis megemlítette: elvárja, hogy az uniós tagjelölt országok csatlakozzanak a Moszkva elleni szankciókhoz. „A hatodik szankciós csomag nem fog csak úgy eltűnni a háború végét követően, hanem csak majd azután, hogy Oroszország elfogadja a tényt: nem diktálhatja a békefeltételeket, meg kell állapodnia Ukrajnával, és olyan megegyezést kell elfogadnia, amely szavatolja az ukrán integritás védelmét” – mondta Scholz, aki kiemelte: számos európai ország szeretné, ha Szerbia csatlakozna a szankciókhoz. „Ezt úgy lehet a lehető legjobb módon megtenni, amikor még nem fejeződött be minden” – tette hozzá nem is olyan rejtélyesen.

A szerb államfő erre azt válaszolta: Szerbia polgárai emlékeznek a szankciókra, és „nem hiszik, hogy azok jók”. Beszélt Belgrád és Moszkva történelmi kapcsolatairól, meg arról is, hogy „Szerbiát Koszovó ügyében az ENSZ-ben Oroszország támogatja, nem mások”.

És itt érkeztünk el a kulcsponthoz. Ugyanis Scholz másik üzenete valószínűleg még jobban fájhatott Vučićnak: a német kancellár ugyanis teljesen egyértelműen kijelentette, hogy Szerbiának előbb-utóbb el kell ismernie Koszovó függetlenségét, ha valaha is az Európai Unióhoz akar csatlakozni.

„Az Európai Unió országai közül eddig egyik sem mondta azt, hogy a Belgrád–Priština párbeszéd eredményeképpen kölcsönös elismerést vár el. De megértem, hogy ez is változik összhangban azzal, ami most Európa más részeiben történik. Ha Önök szerint fenyegetni kell bennünket azért, mert igyekszünk tiszteletben tartani az ENSZ irányelveit, vagy azért, mert kompromisszumos megoldást szeretnénk, nekünk nincs ellene kifogásunk. De ne haragudjanak, ha mi másként viszonyulunk Koszovóhoz, mint Önök. Amennyire kedves az Önök számára Ukrajna területi integritása, annyira kedves a szerbek számára Szerbia területi integritása” – mondta kissé idegesen Vučić.

És lássuk be, volt is oka az idegeskedésre: Scholz képes volt még sót is szórni fájó sebére, amikor megemlítette, hogy Priština minden oroszellenes szankciót támogat, az Európai Unió és a nemzetközi közösség megbízható partnerének bizonyult. Aztán kicsit visszavett, amikor hozzátette, hogy a Szerbia és Koszovó közötti végleges megállapodásnak azért kell Koszovó függetlenségének elismerésével végződnie, mert elképzelhetetlen, hogy két olyan állam legyen az unió tagja, amelyek nem ismerik el egymást. Amiben, lássuk be, van logika.

Vučićnak a legnagyobb gondja azzal van, hogy ezúttal valós problémákat kell megoldania, nem mindenféle hóesésekből gyereket „kimenteni”, vagy hosszan elmélkedni az „emberi csevapokról”. Most kellene tanúsítania némi államférfiúi nagyságot. Ha úgy tetszik, dönteni, hogy a saját népszerűségét vagy az ország nagyon jól felfogott anyagi érdekeit tartja-e szem előtt. A kettő ugyanis egyszerre nem fog menni. És ezúttal döntéskényszerben van. Itt már nem számíthat másra, neki kell dűlőre jutnia a gondokkal.

Már ha képes rá.

KOCSÁNYOS Pálma