Vigyázunk, maszkot hordunk, kezet mosunk, nem tolakodunk, nem ünneplünk, nem utazunk, elhalasztjuk, közben egyre csak azt mondogatjuk, majd bepótoljuk…
Nem megyünk piacra, mert tömeg van, lemondják a vásárokat, nincsenek bálok, elmaradnak a keresztelők, az esküvők, a misét is inkább online nézzük…
A gyerekek váltásban járnak iskolába, az osztályokat szétosztották, kirándulásokat nem terveznek. Lemondják a tanulmányi versenyeket, mert veszélyes megtartani, hiába húznak maszkot, ülnek egyesével a padban a diákok…
A fiatal párok idén inkább nem vállalnak utódot. Talán jövőre. Majd akkor, amikor biztonságos lesz. Majd akkor, amikor újra lesz megfelelő orvosi ellátás. Amikor az apukákat újra beengedik a szülőszobába. Amikor nem azon kell rettegni, hogy lesz-e munka, lesz-e miből eltartani a családot…
Közben majd egy éve ugyanúgy riogatnak bennünket a köztársasági válságstáb tagjai akkor is, amikor aznap száz feletti a koronavírus áldozatainak száma, de akkor is, amikor 15 alatti.
Ezalatt épülnek a turistalátványosságok: gondola a síközpontban, monumentális szobor a fővárosban, amelyeket a politikusok megnyitnak vagy átadnak, és a kivezényelt pártszimpatizánsok százai meg is csodálnak, függetlenül attól, hogy gyülekezési tilalom van még mindig érvényben.
Miközben a vendéglátóipar a szemünk láttára dől be, a fővárosban egyes szórakozóhelyek tulajdonosai több száz fős koronabulikat szerveznek hétvégente, holott zárt helyen nem tartózkodhat öt embertől több.
Erre megint riogatnak, fenyegetnek bennünket a válságstáb orvosai, hogy majd meglátjuk, meglesz ennek a böjtje, és büntetésül nem fognak bennünket ápolni, ha megbetegszünk…
Látjuk. Megvan a böjtje, hiszen szüntelenül rettegünk, egyre több az olyan hely, ahova nem megyünk, és valóban nem gyógyítanak bennünket, ha nem koronavírusosak vagyunk, hanem, mondjuk, szívbetegek…
Közben egyre csak növekszik a száma azoknak az eseményeknek, amelyeket elhalasztunk, dolgok, amelyekről lemondunk, azoknak az embereknek a száma, akiket hónapok óta nem láttunk…
VÍGI ZSOLDOS Zsaklina
