A közbeszédben a nemzethalál helyett egy statisztikai fogyás jelenik meg, és az efölött való siránkozás – Nevén kellene nevezni a dolgokat, pontos diagnózist kellene felállítani, mert enélkül nem lehet továbblépni

@ko = A 2022 októberében megtartott népszámláláson 184.442 polgár vallotta magát magyarnak Szerbiában. Ez a szám a legutóbbi, 2011-es népszámláláson mért 253.899 fős eredményhez viszonyítva 27,36 százalékos csökkenést jelent. A 70.000-es fogyással sem a közösség, sem a politikai szereplők nem nagyon tudtak mit kezdeni. A drasztikus csökkenéssel való szembesülés elmaradt, az okok elemzésére nem került sor, és a szándék ebben az irányban nem is mutatkozik meg. Hogyan viszonyulunk mi a nemzethalál metaforáihoz, egyáltalán mit jelent a vajdasági magyar ember számára önnön nemzetének elhalása? Papp Árpád néprajzkutató volt az egyik előadója a Sajtószabadság Alapítvány Democlipse – Népfogyatkozás című konferenciájának Budapesten.

A konferencián többen beszéltek a statisztikai adatok mentén, folyamatos fogyást emlegetve a vajdasági magyarok esetében, de csak a hatvanas-hetvenes évek után. Azt megelőzően egyfajta csúcsadatokról beszéltek, négyszázezret meghaladó számokról. Hogyan viszonyult ezekhez az adatokhoz a vajdasági magyarság korábban?

– Az egypártrendszer lazulásától, a hetvenes évektől kezdve, bár óvatosan, de egyre gyakrabban kezdtek arról beszélni, hogy a nemzeti kisebbségek fogyása nem feltétlenül egy szerencsés tendencia. Maga a nemzeti kisebbség fogalomként és entitásként való elfogadása is ettől kezdve követhető nyomon, mert azzal, hogy a központosítás lazult, számos külső politikai körülmény enyhült, a vasfüggöny rozsdásodott, a belső politikai vasmarok is gyengülni kezdett. Ennek eredményeként az egyébként is soknemzetiségű Jugoszlávia többségi és kisebbségi nemzetiségei is kezdték felismerni a sajátosságaikat. Ennek függvényében a hetvenes évektől óvatosan bár, de megjegyzések szintjén már elhangzik, hogy hogyan alakult a nemzeti kisebbségek számaránya. A számarányt azért fontos megkülönböztetni a tartalmi elemektől, mert ez egy statisztikailag jól követhető, de nagyon gyakran nem a valóságot tükröző adat. Arra gondolok, hogy a számarány egy látszólag egzaktnak tűnő dolog volt, és nagyon szomorú tendenciát mutatott. Az első világháború lesújtó adat például úgy alakulhatott ki, ha jobban belegondolunk, hogy az SZHSZ-királyságnak ahhoz, hogy abban a formában létrejöjjön, amilyenben létrejött, olyan statisztikai adatokat kellett formálnia, hogy azok megfelelőek legyenek. A statisztikát nagyon furcsamód kezelték, és a saját érvelésük mentén hozták ki a magyarok számát végül 284 ezerre. Akkoriban az állampolgárság sem volt egyértelmű. Aztán a második világháborút követő 48-as, majd 53-as népszámlálásoknál a németek nagy része magyarnak vallotta magát, így óvták meg magukat a kitelepítéstől, így lett ez a szám akkor 400 ezer felett. Azóta viszont folyamatos a fogyás, és tízévente mintegy 40 ezerrel vagyunk kevesebben. Ez nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hogy miért van az, hogy mi ezt a negyvenezres fogyást még elfogadható, elviselhető fájdalomnak tartjuk. Az igazság az, hogy a 40 ezres szám kinek furcsaság, kinek pedig evidencia, de mindenesetre elviselhető szám. A tény viszont az, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem elviselhető, hiszen érzelmi alapon nem lehet elvonatkoztatni.

Ez az oka annak, hogy nem tudunk mit kezdeni a legutóbbi eredményekkel? Hogy 40 helyett 70 ezerrel vagyunk kevesebben?

– Lényegében az ettől való eltérés generálja ezeket a görcsöket, igen. A 2022-es népszámlálásnál lényegesen nagyobb a fogyás, mint a megszokott 40 ezres. Ez eredményezte azt is, hogy nem tudunk mit kezdeni ezekkel az adatokkal. A politikai pártok sem tudják letolni sem az olvasó, sem a közösség, sem a politikai párttagság torkán ezt a számot. Ezért is vagyunk szemtanúi kinél a köldökbe nézésnek, kinél pedig a pánikszerű okkeresésnek. A tartalmi elemekkel pedig azért nem tudunk mit kezdeni, mert akkor tényleg meg kellene nézni, hogy mi a baj. Akkor pedig már nem lehetne sajnálkozni, elmajzolni, „hát igen”-nel mondatokat kezdeni, hanem a bajoknak egy sokkal távolabbi, régebbi eredetére kellene rámutatni, és arra, hogy mi igazából görgetjük magunk előtt a problémát. Cinkosokká válunk ebben az egész történetben, megpróbáljuk elviselhetővé tenni a dolgokat, úgymond természetesnek beállítani. Ez a kicsi, szegény nemzeteknek a sajátossága: megpróbálják elviselhetővé tenni a saját fájdalmukat azzal, hogy lehetne nagyobb is a baj. Lehetne, persze. A köldökbe nézésen túl viszont lenne egy sokkal fontosabb dolog: nevén kellene nevezni a dolgokat, pontos diagnózist kellene felállítani. Anélkül nem lehet továbblépni. Egy kőkemény magunkba nézésre lenne szükség, elsősorban magunk miatt, nem is mások miatt. Tisztázni kellene kérdéseket, hogy hogyan éljük mi meg magunkat nemzetrészként, mint leszakított nemzetrészt, mint pásztorát vesztett nyájat és sorolhatnám. Mert ez az a metaforatartomány, ami igazából számunkra abból a szempontból érdekes, hogy mit használunk mi saját magunk definiálására. Értelmezhetünk egy nemzetet úgy, mint egy házat, aminek leszállt a teteje, vagy kilőtték az egyik emeletét. Ez az egyik lehetséges olvasat. De lehet az megcsonkított országrész vagy a nemzet, ami egy nagy család, ahol az államfő az atya. Az 50-es, 60-as években ezek használt metaforák voltak. Még számos ilyen metaforát lehetne kitalálni, de mi ezeket is csak történelmi aspektusból használjuk, ahogyan ugyancsak csak történelmi aspektusból, szőrmentén beszélünk komoly problémákról is, amelyek még most is húsba vágóak, és jelen vannak. Egyik ilyen metafora a nemzethalál is. Már Zrínyi is megénekelte, hogy a török azért támadja szép kies hazánkat, mert a széthúzás szétveti a magyart, ezért a török büntet minket. A pusztulás, eltűnés megjelenik a himnuszban is. Jogos a kérdés, mi történik a nemzet részéről, ami történetesen elszakadt nemzetrész a vajdasági magyarság esetében, miképpen jelenik meg a nemzethalál. Hogy van az, hogy a nemzethalál víziónk nem létezik? A közbeszédben a nemzethalál helyett egy statisztikai fogyás jelenik meg, és az efölött való siránkozás. A nemzethalál víziója, mint olyan, elsorvadás jellegét ölti, de nem olyan hangsúlyos, mint amilyennek lennie kell. Közben a legfontosabb lépést nem tesszük meg, ez pedig a bajok elemzése. Ehelyett van egy kitalált sikertörténet, ami mindenről szól, csak nem a valóságról. Más víziót és más képet vázol fel nekünk, és gyakorlatilag egy átvett retorikát érvényesít.

Sem a félelemkeltés, sem a félretekintés nem megoldás. Miért nem tudunk szembenézni a valósággal?

– Valóban nem a komor előkép vetítése és a hungaropesszimizmus – amire egyébként kódolva vagyunk – a megoldás. Megoldás lehet megfigyelni, érzékelni a hiányosságokat, és egy épkézláb, kézzel fogható stratégia. Minden, amiről eddig beszéltünk, az egyéni fejekben megszülető döntés. Egy író, költő, aki a nemzet lelkiismeretét képviseli például, megírja, és azt a közgondolkodás elfogadja például. Érdekesmód ezekből a történetekben és a nemzethalál víziókról mintha nem is szeretnénk tudomást venni, nincs nemzethalál, van, mint említettem, az elfogyás és a szomorú siránkozás felette. A közösség mulasztása egészében abban rejlik szerintem, hogy soha nem gondolta át komolyan a saját sorsát és azt, hogy hova akar eljutni. Arról cselekedett, és tett a grémium, hogy a hangok, amelyek felhívják ennek a fontosságára a figyelmet, halkabbak legyenek. De hogy ennyire halkak legyenek, arról már nem a grémium, hanem mi magunk tehetünk.

Nem akar foglalkozni a politikai képviseletünk a saját nemzete halálával?

– Foglalkozik vele, hiszen a közgondolkodás és a közbeszéd tárgya ennek a ténynek a hárítása. Folyamatosan egyéni stratégiák formálódnak ennek kapcsán, pártstratégiák alapozódnak arra, hogy ezt a témát hogyan söpörjék a szőnyeg alá. Ennek pedig egyetlen célja van, hogy valahogy a közvagyont magánvagyonná lehessen egy adott pillanatban formálni, és a továbbélést legalább egyéni szinten meg lehessen valósítani.

Nem volt soha ennek a közösségnek egy olyan vezető politikusa sem, akinek valóban a kisebbségi nemzetrész hosszú távú sorsa lett volna a fontos?

– Általánosítás lenne, ha erre azt mondanám, hogy nem volt. Talán egy jó kis tanulmány bizonyos ismérvek mentén tudná ezt elemezni. A szakembereinknek világos kategóriák, és nem érzelmek mentén kellene elemezni ezt a kérdést, és akkor talán kapnánk is rá választ. Ami óriási mulasztásunk, függetlenül a metaforáktól és nemzethaláltól, az az, hogy igazából nekünk soha nem adatott meg, hogy rendes, normális, haladó, progresszív intézményrendszerünk legyen, ami valóban a köz dolgával foglalkozott volna. Sokkal inkább a politikai pártok a saját érdekükben használták ezt a mezőt. Ennek a következménye lett az egyszólamúság és az, hogy szétforgácsolódtunk.

Milyen statisztikai adataink lesznek tíz év múlva?

– Nem akarom tudni. Te sem akarod tudni.

TÓMÓ Margaréta