Nem szívesen mesélnek az első évek nehézségeiről, amikor a férj rakodómunkásként robotolt egy raktárban, a lányom pedig elkezdte a nyelv tanulását, közben meg kellett küzdenie az ottani bürokráciával is az okleveleinek elismerése érdekében. Eközben a férje is a meglevő végzettségéhez való munkahelyhez jutott egy ottani kőbányában. Ahogy múlt az idő, megkísérelte segíteni az újonnan érkező honfitársait, amire felfigyelt egy ottani cég tulajdonosa, majd részidőben foglalkoztatta, hogy hivatalossá tegyék az ilyen támogatási formát (hiszen Németországban sem veszik jó néven a feketemunkát). Később – családi okok miatt – a tulajdonos fel szerette volna számolni a vállalkozását, de szerencsére ehelyett átadta a leányomnak (de ne higgyék, hogy ingyen), hogy működtesse. Ahogyan én látom, a kis cég napról napra jobb és eredményesebb, úgy hiszem, szép jövő előtt áll.
Talán legnehezebb feladata az idősebb unokámnak volt, mivel nem az egyszerűbb, hanem a legnehezebb utat választották a részére. Újból hetedikes lett a városka és a környék legismertebb gimnáziumában, az ottani kötelezettségei miatt feladta a sportolást (itthon kézilabdázott és távúszással is foglalkozott), mindent megtett az érvényesülés érdekében, így az anyanyelve mellett ma már ugyanolyan szinten beszél németül, de képes kommunikálni angolul és franciául is. Miután eredményesen befejezte az iskolát, az egyetemre való iratkozás feltétele egy év munkatapasztalat volt, ekkor került egy óvodába. Nagy valószínűséggel itt változtak meg a céljai (történelemmel és régészettel szeretett volna foglalkozni), mert egy évet követően olyan egyetemet keresett, amelyben tanárokat képeznek, ő pedig az óvónői és tanítónői pályát választotta. A tanulás mellett munkát vállalt több helyen is, jelenleg egy gyermekjátékokat forgalmazó boltban dolgozik eladóként és pénztárosként. (4. kép)
Meglehet, legkönnyebben a kisebb unokám érvényesült, hiszen már az óvodában elsajátította a német nyelvet, majd egy „könnyebb” általános iskola első négy osztályában tökéletesítette azt, utána pedig ő is abba a gimnáziumba került, amelyben a nővére már „kitaposta az utat”. Ő hatéves korában eldöntötte, kézilabdázó szeretne lenni, most pedig, 13 éves korában a tartomány korosztályos válogatottjával is edz amellett, hogy a városka egyik klubjának a csapatában játszik. Érdekesség, hogy nem a TSG Schnaitheim 1874 csapatában, ahol az Oromhegyesről elszármazott eddigi legjobb játékoslány már a felnőtt csapat tagja, ráadásul ő volt az első olyan a klubban, aki nem tősgyökeres német (a beilleszkedésének története is megérne egy misét, erről egyszer – még meglehet – írni fogok). Amikor rákérdeztem, miért nem ott játszik, egyszerűen csak annyit válaszolt: „nem akarok olyan csapat tagja lenni, akik még egymást is utálják!” Így jelenleg a JSG Heidenheim–Steinheim női C-ifjúsági csapatának játékosa, ráadásul az anyja (azaz a leányom) a segédedzője, mivel még az ehhez szükséges képesítést is megszerezte. (5. kép)
Mit kell erről a csapatról tudni? Például azt, hogy a jelenleg ott játszó tizenhat játékos közül egy sem tősgyökeres német, legtöbbjük első generációs, habár van köztük egy-két második generációs vendégmunkás – nevezzük őket így, mert nem ugyanilyen szép a bevándorló, esetleg a migráns elnevezés – családjának tagja. (6. és 7. kép)
De térjünk át az én következtetéseimre, amelyeket az itthoniak és az elszármazottak nem biztos, hogy elfogadnak:
- Ha kivándorolsz, és úgy érzed, be kell illeszkedned, tedd azt az identitásod (önazonosságod) feladása nélkül, de eközben el kell fogadnod, annak megváltozását!
- Ragaszkodj a gyökereidhez (kultúrádhoz, történelmedhez, szokásaidhoz stb.) és az anyanyelvedhez, mert mindez téged gazdagít!
- Ha barátra, társra lelsz, olyat keress, aki el tudja fogadni az első két pontban leírtakat, de te is ugyanúgy cselekedj vele szemben!
- Ne ítéld el azokat, akik valamilyen szubjektív vagy objektív okok miatt otthon maradtak, de az otthoniak hasonlóképpen legyenek előítélet-mentesek az elvándoroltak szemben!
BALLA Lajos
