Annak ellenére, hogy a politikusok igen derűlátóan nyilatkoznak Szerbia gazdaságának alakulásáról, a tárgyilagosabb szakemberek nem győzik hangsúlyozni, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint amilyennek a „vezérek” ítélik.

Ez a „két lábbal a földön járás” elsősorban a Költségvetési Tanácsra vonatkozik, hiszen a soraiban helyet foglaló neves és külföldön is elismert közgazdászok már a korábbi években is, burkoltan ugyan, de jó előre figyelmeztették az ország vezetőit, hogy hagyjanak fel a fedezet nélküli ígérgetésekkel, hiszen a világjárvány következtében nem gazdasági növekedés, hanem visszaesés várható.

A kormány, de elsősorban az államelnök azonban mindeddig úgyszólván ügyet sem vetett ezekre a baljós jelekre, és még (főleg) az utóbbi napokban is arról áradozott, hogy az idén Szerbia az egész Európában a legjobban fog teljesíteni. Majd kissé szégyenlősen hozzátette, hogy a tavalyihoz viszonyítva a bruttó hazai termék értékének alakulása nagyjából a nulla százalék körül várható. Ezt ő sikernek nevezi, hiszen – amint folyamatosan hangoztatja– nálunk sokkal fejlettebb országokban akár 10-12 százalékos recesszió sem lehetetlen.

Az ilyen hozzáállás vészesen hasonlít a „dögöljön meg a szomszéd tehene” magatartásra. Nekünk abból ugyan semmi hasznunk sincs, de neki kára lesz belőle!

Arról is csak néha esik szó, hogy egyre csökken az állami költségvetés, a tartalékolt pénz szinte teljesen elfogyott. A minden munkáltató után három hónapon keresztül kifizetett minimálbér és az észszerűtlen pénzköltés egyre szorongatóbban érezteti a hatását. Ennek ellenére a kormány nagylelkűen milliárdokat költ a Szent Száva-katedrális építésének folytatására, és a katonaság valóban katasztrofálisan elavult felszerelésében mutatkozó lemaradást is mindössze néhány év alatt szeretné behozni. Vesszük a tankokat és a MiG–29-es vadászgépeket, amelyek felújítása és üzembe helyezése annyiba kerül, amennyiért már szinte újakat lehetne venni.

Másrészt jelentős összegbe került, hogy a regnáló kormány a lezajlott választások előtt egyáltalán nem titkolva arra törekedett, hogy mindenáron hatalmon maradjon. Csak emlékezzünk a „jól jött” százeurós kegyelemkenyérre, ami miatt az ország kénytelen volt 600 millió euró kölcsönt felvenni. Ennyi pénzből meglehetősen komoly produktív beruházásokat lehetett volna végrehajtani. Mi azonban ezt a hatalmas összeget lezserül bedobtuk a fogyasztásba. Akárcsak a nyugdíjasoknak kiosztott négyezer dinárokat.

Az ilyen típusú gazdálkodás veszélyeire többször is emlékeztetett a Költségvetési Tanács, de az intelemnek semmi foganatja sem volt. Éppen ezért nem számíthat meglepetésnek az a tény, hogy a költségvetési hiány csúcsot döntött, és elérte a bruttó hazai termék értékének hét százalékát, a közadósság pedig a hatvan százalék közelében mozog.

A pénzhiány és a járvány következtében súlyosbodott gazdasági viszonyok miatt egyre nagyobb gondokkal küzd az úgynevezett reálszektor, vagyis a magántulajdonban levő vállalkozások túlnyomó többsége. Sorozatban mondanak fel a dolgozóiknak, s könnyen megtörténhet, hogy a munkanélküliek száma az év végére eléri akár az egymilliót is.

Az egyelőre a politikai vezetőség által ki nem mondott veszély, hogy a közös kasszából finanszírozott munkahelyeken levőknek számolniuk kell járandóságuk befagyasztásával, de akár a csökkentésével is. Erről a rendkívül népszerűtlen intézkedési lehetőségről eleddig csak egy nyugalmazott közgazdász beszélt, de jelzésértékű a valjevói Krušik hadiüzemből érkező hír, miszerint a vezetőség a dolgozói gyűlésen felvetette a nyaralási pótlék, az étkezési térítés, valamint a munkába járás költségei megtérítésének csökkentését. Talán mondani sem kell, hogy már maga a felvetés is felháborodást váltott ki az emberek körében, de ezt akár pszichikai előkészületnek is tekinthetjük a tanárok, orvosok, irodisták és nem utolsósorban a nyugdíjasok esetleges (újbóli) megsarcolását illetően.

Amennyiben ez megtörténik, márpedig igen valós a veszély, a politikusok akkor sem fogják vállalni a felelősséget, s minden bizonnyal, a jól bevált szokás szerint, a szakemberekre fognak mutogatni, miszerint „ők csak elfogadják a közgazdászok hasznos tanácsait”.

Az előttünk álló esetlegesen kialakuló helyzetben ismét napirendre kerül a mezőgazdaság kérdése. Szerbiában ez a gazdasági ág 7,5 százalékkal vesz részt a bruttó hazai termék, ismertebb nevén a GDP megteremtésében, míg a Közép- és Kelet-Európai országok esetében ez az arány 3,3 százalék. A fejlett államokban az agrár részesedése pedig 1,5 százalék. Ennek ellenére a kisebb-nagyobb termőterülettel, hasonló méretű állatállománnyal rendelkező „parasztok” immár évszázadok óta (nem csak) Szerbia igáslovai, amelyeket annál jobban vernek (kiszipolyoznak), minél jobban húznak. Pedig, agrárország lévén, egyre nagyobb szükség lenne ennek az ágazatnak a fejlesztésére, támogatására. A fiatalok számára ez az állapot visszataszító erejű, tehát nem kell azon csodálkozni, hogy – a hivatalos adatok szerint– az utóbbi évtizedekben csaknem ezerötszáz falu teljesen elnéptelenedett. Az öregek, a természet törvényei szerint, kihaltak, a fiatalok pedig elvándoroltak. Onnan lassan már nem lesz mit elvenni. Maradnak tehát az állami alkalmazottak és a nyugdíjasok, akiktől négy éven keresztül igen szép summát elvett az állam, majd – az adófizetők kontójára felvett külföldi hitelből – egy keveset visszaadott, a jelek szerint pedig ismét belenyúl a zsebükbe.

BOTH Mihály