Ünnepről – utólag

Elmúltak a mindenszenteki ünnepek. Számunkra az igazán jelentős családi ünnepek között ez a nap egy szinten áll a karácsonnyal és a húsvéttal, hiszen, aki csak teheti, válassza bár el száz és száz kilométer is a szülőföldjétől, ezen a napon hazajön, hogy kilátogasson a temetőbe a szerettei sírjához. Sajnos, egyre több a sír, és egyre kevesebben maradtak a kilátogatók. A folyamat nem nagyon ígérkezik visszafordíthatónak, sem a fogyatkozás megállításával, netán pozitív irányba fordításával, sem az elvándorlás csökkentésével. Mindkettőhöz gyökeres változásokra lenne szükség az országban, ám erre vajmi kevés a valós esély.

Egy dolog azonban megnyugtatónak tűnik: nagyon sok fiatalt láttunk a hazalátogató emlékezők sorában. Számosan közülük nagyon távolról érkeztek, és munkájukból eredően idejük sincs túl sok, de erre szántak, amit mindenképp az olykor (általunk is) bírált családi nevelés javára kell írnunk. Ez pedig kellően szilárd alapot ad a bizakodáshoz.

Még akkor is, ha a globális világ egyre erőszakosabban próbálja uniformizálni (és fogyasztásalapúvá tenni) az ünnepeket, és a hagyományosak mellé vagy helyébe betuszkolni a maga alternatíváit, jelen esetben épp az ősi kelta–angolszász eredetű halloweent.

Az iskola keveset tehet

A családokat illeti az elismerés, mert ha a felnövekvő nemzedék megfelelő minták között él, akkor megfelelő mintákat visz magával, és jó esetben maga is követ a későbbiek során.

Az iskola ezen a téren nem tudja maradéktalanul teljesíteni az egyébként rá is háruló feladatokat. Ez főképp nálunk, kisebbségi környezetben ütközik ki érezhetően, hiszen a jelenleg (is) érvényes oktatási és nevelési koncepciónak – bár deklaráltan támogatja – nemigen érdeke, hogy a sajátos kisebbségi-nemzetiségi kulturális, szellemi, vallási értékeket kiemelten kezelje. Ezzel szemben hangsúlyosan törekszik az államalkotók nemzeti, kulturális, szellemi, vallási értékeinek megismertetésére. Ebben pedig a kisebbségekhez tartozókkal sem tesz kivételt.

Korábban és napjainkban is számos észrevétel elhangzott már az iskolai tananyagok, tankönyvek, a bennük található (vagy éppenséggel kihagyott) tartalmak kapcsán, ám úgy tűnik, hogy a helyzet a tankönyvpiaci monopólium megszüntetése után sem javult, sőt, ha lehet mondani, még inkább szigorodott, hiszen a jelenlegi szabályok szerint az anyanyelvi tankönyvek szerzői munkák, de a többi fordítás. A fordítás során pedig semminemű tartalmi változtatást nem lehet végezni (például még egy anyanyelvű szótárt vagy lexikont sem lehet ajánlani az irodalomjegyzékhez).

Ebből az következik, hogy egy érettségiző gimnazista pl. a zeneművészet tantárgy keretében egyáltalán nem látja leírva Bartók Béla vagy Kodály Zoltán nevét, Liszt Ferencről pedig az egyik „legfontosabb” információként azt kapja, hogy „Liszt Ferenc Magyarországon született, az apja magyar, de ő soha nem tanult meg magyarul. Ismeretlen hazája iránti szeretete […] akkor ébredt fel, amikor meghallotta a magyarországi cigányzenét.”

A történelemkönyvekről jobb szót sem ejteni. Így aztán nemcsak a magyar történelem tárgyi anyagának túlnyomó része marad ki, de jócskán hagy kívánnivalót a magyarság és a magyarság szerepének megítélése is a történelmi események kontextusában. Arról nem is beszélve, hogy immár a sokadik nemzedék nő fel úgy, hogy egyoldalú képet kap az elmúlt másfél évszázadban lejátszódott történelmi folyamatokról.

Így aztán a többségi nemzethez tartozóknak nemcsak fogalmuk sincs Trianon traumájáról vagy a második világháborút követő megtorlásokról, és még mindig erős sztereotípiák kötik a fasizmus fogalmához, de Budapest vagy a magyarság is inkább ebbe, semmint a Matica srpska vagy a XIX. század második felében formálódó szerb kultúra bölcsőjének fogalomkörébe ágyazódott be.

Belterjes megemlékezések

A mindenszentek és a halottak napja nagyjából egybeesik a második világháborút követő megtorlások időpontjával, így a megemlékezések is leginkább ekkor vannak. Ez is adta az apróját, hogy most írjunk erről.

Az utóbbi egy-két évtizedben rendszeresebbé váltak és kevesebb kellemetlenséggel járnak a kisebbségi megemlékezések (Trianon, aradi vértanúk, a megtorlások áldozatai, a mártír papok) és a jeles ünnepekhez (március 15., Szent István-nap, október 23.) kötődő kisebb-nagyobb rendezvények. Ezek hozzájárulhatnának ahhoz is, hogy a múltunkra és a sorsunkra vonatkozó, máig elhallgatott, felszínesen kezelt, félremagyarázott vagy egyszerűen ismeretlen adalékok elérjék, és esetleg gondolkodásra késztessék a tágabb közvéleményt, beleértve a többségit is.

De nem igazán járulnak hozzá, mert olyan szorosan tapad rájuk a politikum, hogy gyakorlatilag ugyanaz a tucatnyi ember járja körül a vajdasági emlékhelyeket, és koszorúz, szónokol mindegyik rendezvényen. Az így „belterjessé” alakított, olykor kizárólagosságtól sem mentes megemlékezések (lásd: palicsi koszorúzás) nemhogy nem segítik ezt elő, de olyan érzése támad az embernek, mintha oly mértékben ellenőrzés alá vonták volna ezeket, hogy még egy egységes, de erőt sugárzó és érdekeket artikulálni képes kisebbségi manifesztációvá sem tudnak nőni, amely esetleg figyelemfelkeltő lehetne mások számára is.

Marad tehát a család és a családon belüli közösségi értékrend átörökítése. És jó, ha megvan, még jobb, ha meg is tud maradni, mert észrevehetően gyengíteni, sőt megtépázni igyekeznek a körülmények. A család lehet a biztosítéka annak is, hogy semmiféle divatosnak látszó, a szélesebb elfogadottság illúziójával kecsegtető hatás nem foghat ki rajta. Lehet és kell is tisztelni mások szokásait, hagyományát, történelmét, akár rítusait is anélkül, hogy a sajátunkat, feladnánk vagy engednénk, hogy azt bárki elvitassa, tagadja vagy minimalizálja, ne adja ég, kiszorítani próbálja.

BERETKA Ferenc