Ki fogja tanítani a gyermekeket?
Az idei nyár egyik slágertémája a fokozódó tanárhiány, amelynek kilátásai fenyegetővé kezdenek válni, így az elmúlt egy-két hétben számos aggódó hírt hallottunk az oktatási intézményekből, de a sajtó is több figyelemkeltő írásban és ijesztő szalagcímekben foglalkozott a nem éppen új keletű problémával.
A Nova hírportál egyenesen „Szerbia szégyenének” nevezte, hogy az ország lassan tanárok nélkül marad, és nem lesz, aki tanítsa a gyermekeket. Az Euronews szerbiai kiadása arra figyelmeztet, hogy már most is súlyos tanárhiánnyal küszködnek a közoktatási intézmények, a helyzet pedig tovább romlik. A legolvasottabb oktatási portál lesújtó prognózisa szerint néhány, de maximum 20 éven belül egyáltalán nem lesz ember, aki a gyermekeket tanítaná.
A nem igazán biztató helyzetkép hátterében makacs tények állnak. A hazai közoktatásban már most legalább 700 matematikatanár hiányzik, de fizikából, kémiából, biológiából is csak annyival árnyaltabb a helyzet, hogy ezeket a tantárgyakat kisebb óraszámmal és kevesebb osztályban tanítják, mint a matematikát. Ettől függetlenül óriási a hiány, és szinte lehetetlen pótolni.
A közvetlen környezetünkben azt tapasztaljuk, hogy jelenleg szinte bármelyik pedagógusi állásra nagyon nehezen lehet munkaerőt találni. (Még a pár évvel ezelőtti, testnevelő tanárokból mutatkozó többletet is felszippantották az anyaországból pénzelt szépreményű sportakadémiák és fociklubok.)
És nemcsak megfelelő képzettségűt nem találni, de lassan abszolvenst, egyetemi hallgatót, ne adja ég, valami rokonszakmához tartozót sem, akit valamennyire nyugodt lélekkel be lehetne küldeni az osztályba.
A jelek szerint a helyzet javulása a későbbiekben sem várható, ugyanis a tanári szakokra jelentkezők száma kétségbeejtő. Az Újvidéki Egyetemen matematikára mindössze 3, fizikára 2, biológiára 8, kémiára egyetlenegy hallgató jelentkezett. Belgrádban sem jobb a helyzet, sőt, ott biológiára egyetlen hallgató sem jelentkezett.
Nem sokkal biztatóbb a helyzet a humán tárgyak esetében sem. Míg korábban „Tiszát lehetett volna rekeszteni” pl. anyanyelvtanárokkal, jelenleg a fővárosi bölcsészkaron csak a helyek egyharmadát tudták betölteni, az újvidéki Magyar Tanszék pedig arra kényszerült, hogy a közösségi oldalak segítségével próbáljon hallgatókat toborozni.
Magyar nyelven még súlyosabb a helyzet
Az országosan érezhető gond hatványozottan érvényesül a magyar nyelvű közoktatásban. Vannak olyan, jelentős számban magyar lakossággal is rendelkező községek, ahol pl. a matematikatanárok négyötödének már most nincs megfelelő képesítése. A magyarországi oklevelek elismertetése ugyan (némi zökkenőkkel) folyamatos, ám a korábbi honosítással ellentétben nem jelenti a hazai egyetemi karok által kiadott oklevelekkel való egyenértékűséget. Ez nehézségeket okoz az iskolai foglalkoztatásban, mert az előírt szakmai profilok a hazai karok képzési programjaihoz igazodnak, így bizonyos körök burkolt biztatása és talmi reményei ellenére nem fog tartós megoldást jelenteni a kisebbségi nyelvű oktatás fokozódó gondjaira, legfeljebb átmenetileg, amíg az egymás keblére borulásnak álcázott egyoldalú hatalmi hajbókolás rózsaszín ködbe tudja burkolni a sivár valóságot.
Az áldatlan állapotok az iskoláskor előtti intézményeket sem kerülik el. Léteznek olyan óvodák (persze nem anyaországi pénzből működtetett elit intézmény), amelyekben krónikus a nevelőhiány, és olykor a betegszabadságra küldött óvónőket is csak úgy tudják pótolni, hogy a párhuzamos csoport nevelője két csoporttal kénytelen foglalkozni. A nyári napközis szolgáltatás is nehézségekbe ütközik, ami néhol szülői tiltakozást váltott ki. Az erőteljes munkaerőhiányt tovább fokozza, hogy az esetleg éveken át határozott időre foglalkoztatott óvónőket takarékossági okokból a nyári hónapokra (nem éppen törvénytisztelő módon) rendre kijelentik. Legalább ilyen súlyos a helyzet a segédmunkaerővel is, olyannyira, hogy esetenként előfordul, hogy a nevelőknek rendes munkájuk mellett a csoportszobát és a mellékhelyiségeket is takarítaniuk, fertőtleníteniük kell. „Természetesen” ingyen és bérmentve. Ugyanakkor tudunk olyan intézményről, ahol a fenti állapotok ellenére a szakszolgálatokban és adminisztrációban foglalkoztatottak száma az utóbbi tíz évben a duplájánál is többre nőtt.
A káderpolitika nem ismeri fel a gondot
A probléma gyökerei korábbi évekre nyúlnak vissza. Megfelelő kádertervezéssel és ösztöndíj-politikával sokat lehetett volna javítani a jelenlegi helyzeten. Az iskolák éveken át rendszeresen előre jelezték, milyen szaktanárokra lesz néhány éven belül szükségük, de a helyi (és magasabb szintű) ösztöndíj-politikát valami oknál fogva mindig más szempontok irányították. Az MNT ösztöndíjpályázatai sem ismerik fel és próbálják kezelni a tanárhiányt, ugyanakkor magas ösztöndíjat kínálnak a jogászhallgatóknak. Nem tudom, hogy komolyabb hiány lenne-e magyarul is beszélő jogászokból. A Vajdasági Ügyvédi Kamara névjegyzéke szerint pl. az óbecsei Alapfokú Bíróság területén ezer lakosra legalább egy ügyvéd jut, és köztük tucatnyinál többen magyar anyanyelvűek vagy kiválóan beszélik a magyar nyelvet. (Csak az összehasonlítás kedvéért: orvosból kb. 2000 lakosra ha jut egy, matematikatanárból 3000-re, fizikatanárból 6–7000-re. Pedig orvoshoz és iskolába többen és gyakrabban járnak, mint ügyvédhez.)
A tanárhiány okait hosszasan lehetne elemezni. Nagyjából mindenki egyetért azzal, hogy döntő oknak az alacsony bérek mellett az oktató-nevelő munka elértéktelenítése és a tanári tekintély lerombolása számít.
A munkaerőpiac utóbbi évtizedben lejátszódott átrendeződése az oktatást is érzékenyen érintette. Nemcsak a korábban végzett, de hosszú évekig esélytelenül várakozó, elsősorban óvónők, tanítónők, anyanyelvtanárok döntöttek úgy, hogy másutt (főképp külföldön) próbálnak boldogulni, hanem képzett, állandó munkaviszonyban lévők is nagy számban vállaltak másutt – jobbára alacsonyabb képesítést igénylő munkakörben – munkát, mert ott nagyobb anyagi és emberi megbecsülésben részesülnek. (Abból az iskolából, ahol dolgoztam, két év alatt a tanári kar egynegyede távozott külföldre.)
BERETKA Ferenc
